Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)
1983-03-01 / 2. szám
„Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül.” (Róm.3:33) Barátnőm dühös méltatlankodással jött vissza parkoló helyéről. Kocsiját csúnyán megütötte valaki és szó nélkül eliszkolt. „Mivel érdemeltem meg ezt az izgalmat és kárt? — mondta keserűen. Mivel érdemeltem meg? Megszokott kifejezés ez, sokszor halljuk, sőt magunk is mondtuk már. Ha valami kellemetlen, méltatlan dolog történik velünk, bűnös természetünk reagál először. Bezzeg nem kérdezzük: Mivel érdeméltem meg, ha szerencse, kellemes meglepetés ér bennünket. Ezeket természetesnek vesszük és még hálát sem érzünk, nem köszönjük meg azokat gondviselő Atyánknak, akitől jő minden jó. Az igazság pedig az, hogy semmi jóra nem szolgálunk rá. Nem érdemeljük Isten nagy szeretetét, jóságát. Különösképpen nem, hogy Fia halála által kinyúlt utánunk, és megmentett a kárhozattól. Milyen érthetetlen óriási szeretet ez irántunk, akik olyan porszemnyi lények vagyunk a nagy világban Isten hatalmához képest. Mindent, amink van, tőle kapunk. Az ő dicsőségéből hull ránk némi sugár, mégis ha megvan az, annyi gőggel hordjuk. Csak az Ő kegyelme tesz képessé valami jóra. Nélküle csak gonosz érzések születnek szívünkben. IMÁDKOZZUNK: Szeretet Ura, köszönjük, hogy ránk tekintettél, áldásaiddal körülvettél, s hogy Jézusban gyermekeiddé fogadtál. Óh, adj hálás és értelmes szívet. Ámen. — Mindent Istennek köszönhetünk. Vallja-é szíved? — Raedell Marks (Pennsylvania) 56 SZOMBAT, ÁPRILIS 23. — Olvassuk: Róm.5:3-ll