Csendes Percek, 1982 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1982-01-01 / 1. szám

„Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Mt.2:15)

A mai világ telve van menekültekkel, háború, éhség és mindenféle katasztrófa által otthonukból, hazájukból kiűzött emberekkel. Láthatjuk őket szomorú sorsban televíziók képernyőjén, olvashatunk róluk az újságokban. Arcukon reménytelenség, dermesztő félelem. Szegények, elvetettek. De egy bizonyos. Krisztus szereti őket, hiszen Ő ezt az emberi nyomorúságot is megtapasztalta, mikor emberi testben e földön járt. A gyilkos Heródes gyűlölete elől szüleivel menekülnie kellett hosszú, fárasztó úton Egyiptomba. És volt szegény, hajléktalan, mikor férfivá serdült. Egyszer testi állapotáról így beszélt: „Az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania.” Volt eldobott, senki, népével együtt letaposott, elnyomott.

Miközben azonban fáj, vérzik szívünk a sok-sok szerencsétlen menekültért, ne felejtsük el, hogy Jézus más okból hordozta sanyarú, nemtelen állapotát, mint a maiak. Senki nem kényszerítette erre a sorsra, hanem szerétéiből lett eggyé velük, ezekkel az üldözött, szenvedő „kicsinyekkel.” Tudna-é a mi szeretetünk ilyen lenni? Ezekben a böjti időkben csak hódolattal, álmélkodva állhatunk meg e nagy Szenvedő előtt!

IMÁDKOZZUNK: Drága Jézusom, segíts szeretni, ahogy Te szerettél. Hadd legyek lélekben egy én is e világ szenvedő menekültjeivel. Ámen.

— Ennek a szegény, vándorokkal teli világnak a Krisztusi szeretetre van szüksége. —

Wirth G. Tennant (Michigan)

PENTEK. FEBRUAR 26. — Olvassuk: Mt.2:13-21.