Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-09-01 / 5. szám

„...és kérem, hogy a mi Urunk világosítsa meg lelki szemeitek, hogy meglássátok, hogy milyen reménységre hívott el minket, mily gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között.” (Ef. 1:18)

Bibliakörünk Sámuel I. könyvéből azt a részt tanulmányozta, ahol a zsidók királyt követeltek maguknak. A csoportból valaki megkérdezte: „Miért akartak királyt?” Valamennyien arra gondoltunk, hogy biztosan nem bíztak Istenben, s valakit akartak maguk fölé, akit minden pillanatban láthatnak szemeikkel. Ezt a beszélgetést követte a kérdés: „Mi irányítja inkább az életedet: a hit, vagy a látás?”

Egy fiatal ember kiáltva felelte: „Látás!” Közbeszólása nem volt olyan megrázó, mint ahogyan várható lett volna, mert vak volt. Nekem akkor úgy tűnt fel, hogy akiknek „jó a látásuk,” nem látnak mindig. S valóban, látásunk sok esetben akadályoz abban, hogy a kérdés mélyére nézzünk, hogy belső látásból: hitből éljünk. Lelki életünkben csak bukdácsolunk, mert nem bízunk mindig és mindenben eléggé Istenben. Nehézségek esetén lázadozunk, kétségbevonjuk Isten felsőbbségét. Jeleket és látást kívánunk hitünk erősítésére. — Magamra gondoltam és megértettem, hogy sok esetben én sem tudok elég mélyen meglátni valakit. Azóta azon igyekszem, hogy ne csak „jó látásom,” de a dolgok mélyére ható „jó meglátásom” is legyen. Főként arra, hogy elmulhatatlan örökségem van.

IMÁDKOZZUNK: Uram, nyisd meg szemeimet, hogy mind azt meglássam, amit Te mutatsz meg nekem. Krisztusért kérem. Ámen.

— Mi akik nézünk, vajon látunk is?

Percy M. Hazel (Massachusetts)

SZERDA, SZEPTEMBER 16. — Olv.: Zsid. 11:1-16.