Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

„Az én szerelmesem az enyém, és én az övé.” (Énekek Éneke 2:16)

Ha ezt a szót halljuk: „esküvő”, megjelenik képzeletünkben egy ifjú pár, amint kéz-a-kézben együtt indul el egy boldog életútra. Nincs házasság anélkül, hogy a házastársak kölcsönösen oda ne adnák önmagukat egymásnak. A házasság a legközvetlenebb emberi életviszonyulás. „Szeretetből veszem el őt . . . Szeretetből megyek hozzá . . . Holtomiglan — Holtáiglan ...” — mondja a házassági eskü szövege. Mily szép szövetségkötés!

S ennél még csodálatosabb az a szeretet, amivel Isten vágyódik miutánunk, hogy mi az Övéi legyünk, és Ő a miénk. Enélkül a kölcsönös magunk-átadása nélkül a szövetséges viszony nem lehet boldogító közöttünk, Isten és embergyermekei között.

Barátnőm, Zsuzsika beszélgetés közben egyszer csak felsóhajtott: Nyilvánvalóan Isten ott van fent az égben, mi pedig itt vagyunk lent a földön. És nem változhat ez meg?” De igen: Isten már meg is változtatta ezt. Krisztusban kitárja kezét felénk. Mikor mi a miénket feléje nyújtjuk, ezzel a megmozdulással beállott az a kapcsolat, ami legközvetlenebb, legszorosabb valamenynyi között. S még a halál sem választhat el bennünket Istentől!

IMÁDKOZZUNK: Istenem, Uram, nem tudom megérteni a Te szeretetedet, de a Te kegyelmed csodája által — tudom — lehetséges, hogy visszhang szólaljon meg szívemben reá. Vidd véghez ezt csodát bennem. Jézus nevében. Ámen.

— Szeretetet visszautasítani annyi, mint életet visszautasítani. Brown Elaine (Inverurie, Skócia)

SZOMBAT, AUGUSZTUS25. —Olvassuk: Énekek: 2:8-17