Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

HÉTFŐ, AUGUSZTUS 6. — Olvassuk: Zsolt. 42.

„Miért csüggedsz el lelkem, és nyugtalankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én Néki az Ő orcájának szabadításáért.” (Zsolt. 42:6)

A régi Kongó országában gondolatban látogasd meg velem, Kedves Olvasó, a leprások kolóniáját. Ezek a szánalmas élve rothadó nincstelenek ott vannak letelepítve, gondosan elkülönítve szeretteiktől és a külső világtól.

Évente egyszer azonban megnyitják a vaskapukat a nyilvánosság előtt, és akkor bemehetsz körülnézni. Akkor megszemlélheted az orvosi épületeket, a lakókunyhókat, étkezőhelyet és a többit.

Volt egy misszionárius azon a vidéken, és nagyon el volt keseredve, sok minden lehangolta, és nem tudta már, hogy mitévő legyen. És mivelhogy éppen akkor volt az évi. látogatási nap, elhatározta magát, hogy belátogat a lepráskolóniára.

Amint megpillantotta azokat az elevenen rothadó páriákat, megdöbbenve vette észre kezüknek, lábuknak, ujjaiknak hiányát. Majd a leprásoknak a dalárdája örömteli dicséretre harsant: „Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt! Bátran, bátran, segedelme diadalmat ad! ...”

Misszionáriusunk új örömmel és dicsénekkel ment haza...

IMÁDKOZZUNK: Drága Jézusunk, a Te zászlód alatt minékünk is van hely, bőségesen! „Itt van szívem, Tenéked adom”, mindnyájan és egyen-egyen. Szent nevedben, Ámen.

— Jézus szeret engemet is! —

Lehman Célia (Dalton, Ohio)