Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)
1979-07-01 / 4. szám
„Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért”. (Zsolt. 107:8, 15, 21, 31) Rohannia kellett a mamának, hogy el ne késsé az autóbuszt. Férje, aki két gyermekével otthon maradt, utána kiáltott: „Mit együnk ebédre?” „Ott a leves!” — volt a válasz, amit orrfintorítva vett tudomásul a két gyerek. Nem szerették a levest. Apjuk szenviccsel lepte meg a csemetéket. A kis Zsuzsának kellett az asztali áldást mondani, aki váratlanul így imádkozott: „Köszönjük Istenünk, hogy nem levest kell ennünk!” Mi talán mosolygunk a történeten, pedig mélységes igazság van abban, hogy Isten gyermekei hálát adnak nemcsak azért, amit Mennyei Atyjuk ad, hanem azért is, amit NEM ad! Mai zsoltárunk ismétlődő refrénjében ez jut kifejezésre: a megváltottak állandóan magasztalják az Úr kegyelmét mindazért, amit zarándokújukon nyertek az Úrtól. Az éhes és szomjúhozó lelket nem engedte elepedni, hanem betöltötte jóval! Az ellenszegülőket megalázta, de nem adta át őket a halálnak. Megállította a pusztító vihart, mikor Hozzá kiáltottak, és nem vesztek el a mélyben! „Minden étket utált az ő lelkűk” (18) és Ő táplálta őket mennyei kenyérrel (9)... Nagy az ő kegyelme! Mi csak az örökkévalóságban fogjuk megtudni, mitől védett és őrzött meg az Isten, de a megváltottak áldott kiváltsága, hogy már e földön is hálát adnak érte! IMÁDKOZZUNK: Atyánk! A mi életünk a Te kezedben van. a Te atyai kezedből jő minden reánk. Ezért megköszönjük, amit nem adsz meg. Hisszük, hogy kegyelmed müve ez is — a mi javunkra. Légy áldott örökre. Ámen. — Isten mindenekben javunkra munkálkodik. — Carpenter e. Clair (Johnstown, New York) PÉNTEK, JÚLIUS 13. — Olvassuk: Zsolt. 107.
