Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

„De a fáraó szíve kemény maradt, és nem bocsátotta el a népet.” (2Móz.9:7)

Családhoz hívták a lelkipásztort. Egy öreg ember feküdt betegágyán. Az élemedett apa megfogta a lelkész kezét, megköszönte a látogatást, s reményét fejezte ki, hogy látogatása nem az utolsó. Majd így folytatta: „Mivel tiszteletes úr csak éppen elkezdte itteni munkáját, hadd adjak egy tanácsot, ami saját tapasztalatomon nyugszik. Hagyja az öregeket, és szentelje munkáját a fiatalokra! 40 évvel ezelőtt aggódtam lelkemért. Sokan megtértek akkor, de én nem. Egy másik pásztor alatt még többen megtértek, de én nem voltam köztük. Most már évek óta érzéketlen vagyok a megtérés ügye iránt. Mint bűnös pusztulok el. Én hiszem mindazt, amit prédikál, de a szívem nem több, mint egy darab márvány. Ahogy vagyok, úgy élek, úgy halok. Szóval hagyjon minket magunkra bűneinkkel, fordítsa erejét a fiatalok megmentésének dolgára!”

Saját sorsának prófétája volt. Reménytelen sírgödörbe temették egy olyan gyülekezetből, amely felett Isten gyakran kinyitotta a mennynek ablakait. Milyen szomorú! Egy megkeményedett szív tragédiájának mondhatjuk. Testvér! Mikor az Úr szól hozzád, fogadd be Krisztust, mint Megváltódat! A halogatásban halálos veszedelem van.

IMÁDKOZZUNK: Uram, a bűn mélységéből kiáltok Feléd. Lágyítsd meg szívem! Ki meghaltál értem, hogy megments, megáldj: hívj, és add, hogy el ne késsem. Ámen.

— A „ráérünk még”-ben ez is benne lehet: késő. —

Arthur O. Ackenbom (Princeton, Texas)

SZOMBAT, JÚLIUS 14. — Olvassuk: 2Móz. 11:1-10.