Csendes Percek, 1975 (23. évfolyam, 1-6. szám)

1975-07-01 / 4. szám

Olvassuk: János 11:17-27. "Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz én bennem, ha meghal is él.” (János 11:25) A Grand Canyon peremén minden évben tartanak húsvét hajnali istentiszteletet. Egy újságíró lapja meg­bízásából volt jelen. Fagypont alatt volt a hőmérséklet. Bizony dideregve és vágyódva gondolt nemrég ottha­gyott meleg ágyára. A nap hirtelen megjelent a látó­határon és elöntötte sugaraival a szakadékot, “őszin­tén szólva egyszerre elfelejtettem, hogy fázom” — szá­molt be élményéről később a riporter. “Mikor láttam a fényözönt leáradni a szakadék falain és a sziklák cso­dálatos színekben ragyogtak vissza, az árnyék fokoza­tosan eltűnik. Ügy éreztem, hogy a sötétség, amely az imént megtöltötte a roppant sziklahasadékot, csupán képzelődés volt és egyedül csak már a mindent betöltő fény az élő valóság. Éreztem azt is, hogy mi, halgatag szemlélői ennek a csodálatos színjátéknak a szakadék szélén, valahogy hozzá tartozunk ehhez a fényhez.” — A sötétség tehetetlen a fénnyel szemben. így van ez az életünk legnagyobb kérdésével, a halállal is. Az embe­rek azért félnek annak sötétségétől, mert egy ismeret­len világot sejtenek mögötte. A hívő keresztyén azon­ban, mikor élete peremén, a halál árnyékában megáll, bízó szemeivel látja az árnyékon túl az ő Urának, Id­­vezítőjének örökéletre vezető, csodálatos fénnyel su­gárzó dicsőségét. IMÁDKOZZUNK: Uram Jézus dicsérlek, hogy szö­­vétnekünk vagy, mely erősebb a sír sötét homályánál. Fényed vezéreljen egész életünkön át. Ámen. — Krisztus dicsőségének fénye hitünk lámpása. — Irvine David (Montreal, Kanada) HÉTFŐ, JULIUS 7. — 9 —

Next

/
Thumbnails
Contents