Csendes Percek, 1974 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Olvassuk: Zsolt. 139:7-22; — Máté 28:16-20.

„Hová menjek a Te lelked elől és a Te orcád elöl hová fussak? (Zsolt. 139:7).

Amikor elkezdtem theológiai tanulmányaimat, a Theológia egy igen régi épületben volt. Tartozott hozzá egy kápolna is, melynek egyetlen értéke, egy óriásméretű, gyönyörű Krisztus-kép volt.

De hamarosan elköltöztünk egy új, modern épületbe. Hosszú idő után egyszerre csak eszembe jutott a régi Krisztus-kép. Vájjon mi történt vele?

Visszamentemaz öreg kápolnába és megdöbbenéssel láttam, hogy az elhagyatott, kongó templomban a Krisztus-kép most is ott volt a falon. Egyedül. Mert nem elmozdítható festmény volt a kép, hanem egyenesen a falra volt festve s így nem lehetett elvinni.

Nagy szomorúság vett rajtam erőt s bántott a lelkiismeret, hogy itt kell hagynunk öt! — Egyszerre csak valahogyan elém állt lélekben Jézus és szinte hallottam, amint mondta, hogy: „Én nem hagylak el titeket, hanem veletek maradok a világ végezetéig!” Hát akkor nincs baj — szerettem volna felkiáltani — mert hiszen ö az, aki hűséges!

Baj azért volt. Mindig akkor volt baj, amikor én hagytam el az Ö útját és tanácsát. De ha megbántam ezt és visszafordultam hozzá bűnbánattal, mindig ott találtam öt, ahol elhagytam. Áldott legyen az ö neve!

IMÁDKOZZUNK: Urunk,' köszönjük Neked azt, hogy tudjuk, Te mindig látsz bennünket. Életünk a Te szemed előtt játszódik le szüntelenül. Bocsáss meg, hogy sokszor szomorúságot szerzünk Neked, hogy úgy cselekszünk, vagy érzünk, mintha Te nem látnál, nem volnál velünk. Kérünk, vésd mélyen lelkűnkbe arcodat, hogy dicsőségedre élhessünk. Ámen.

— Örülj! Isten nem hagy el. Te se öt! —

Bucke E. Stevens, könyvkiadó (Tennessee)

KEDD, FEBRUÁR 26.

— 59 —