Csendes Percek, 1973 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1973-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Zsolt. 119:67-71

„Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam tőled a te rendeléseidet.” (Zsolt. 119:71)

A zsoltáros arról beszél, hogy milyen ajándék sokszor a megaláztatás is.

Nekünk rendszerint nem ez a normális reagálásunk a megaláztatásra. De Isten nagy tankönyvében más a kiértékelés. Hosszú idők telnek el életünkben, anélkül, hogy felfelé tekintenénk.. S akkor jön valami, ami egyszerre kétvállra fektet, hogy kényszerülünk felfelé nézni. S éppen ez teszi a megaláztatást elviselhetővé, sőt áldottá. Mert soha nem a könnyű út edzi az embert, hanem az akadályok leküzdése.

Egy zeneművész így világította ezt meg barátainak. „Itt van az asztalomon egy hegedűhúr. bármely irányba mozgathatom, tekerhetem, szabadon enged és^ mozog. Csak egyre nem képesíti ez a szabadság: az éneklésre. De amint felveszem, hegedűmre illesztem s így megkötözve kifeszítem, egyszerre szabaddá válik arra, hogy hangot adjon és énekeljen.”

Más képpel élve: a csillagok igazán akkor tudnak legtündöklőbben ragyogni, amikor körülöttünk elhalványulnak a földi fények. A megpróbáltatás soha nem azt jelenti, hogy Isten minket kevésbbé szeret, mint azokat, ^ akik zavartalanul élik életüket. Éppen ellenkezőleg. így fejezi ki irántunk bizalmát, hogy képesek leszünk Fiának nyomdokait követni, el egészen a keresztig.

IMÁDKOZZUNK: Drága Atyánk, taníts meg értékelnünk a vróbatétel korszakait életünkben, kegyelmedet látva meg azokban s nem haragodat. S megtavasztalva azokban segítségedet, hadd lehessünk mi is segítségül másoknak. Ámen.

— Ki tudom-e már mondani nemszeretem dolgokra is: jó ez nekem! —

Purkiser T.W., Missouri

CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 26