Csendes Percek, 1969 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1969-01-01 / 1. szám

»Tisztelünk téged, oh Isten, tisztelünk; neved közel van, hirdetik csodatetteid.« (Zsoltárok 75:2.)

Egy születéstől fogva vak fiútól mély tanítást kaptam a hálaadásról.

Vasárnapi iskolai osztályom serdülő ifúkból állott, akik közül többen a közeli vakiskolából voltak. A természet tavaszi ébredéséről szóló lecke közben félbeszakított, az egyik vak fiú, aki elmondta, hogy egyik tanítója nemrég kivitte sétálni az erdőbe. Fokozódó lelkesedéssel mondta: »A fák és a virágok oly gyönyörűek voltak, hogy nem akartam hazatérni.

Nehezen tudtam befejezni a leckét, mert házam éppen annak az erdőnek a szélén van. Minden nap azokon az ösvényeken jártam. Láttam minden fát és virágot, amiről a fiú beszélt, de csak futólag pillantottam rájuk.

Bár Isten csodáit szemlélhettem minden nap, beláttam, hogy bennem nem volt olyan háládatos szív és örvendező lélek, mint abban a fiúban. Imádságban kértem Istent, hogy nyissa meg szemeimet, hogy lássam az ő csodálatos ajándékait és szívemet, hogy azokban örvendezzek.

IMÁDKOZZUNK: Atyánk, hálát adunk a szépségért, ami minden reggel üdvözöl minket. Nyisd meg szemeinket, hogy lássunk és szívünket, hogy örvendezzünk. Ámen.

— Milyen szégyenletes dolog az, hogy magától értetődőnek tekintünk olyan dolgokat, amikért hálát kellene adnunk! —

George W. Wiseman, Florida

SZERDA, JANUÁR 22.

Olvassuk: Zsoltárok 95:1—6; Márk 10:46—52.

25