Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-07-01 / 4. szám

CSÜTÖRTÖK, AUGUSZTUS 15.

Olvassuk: Lukács 11:1—4.

»így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni.« (Lukács 11:1.)

Igen öreg volt s egy kis faházban lakott Jamaikában. Ha esett, az eső becsöpögött a házba a háztetőn keresztül. Szegény volt, de az imádsága áldásokban gazdag!

Szokása volt, hogy mindenért hálát adott, — a barátokért, akik meglátogatták őt, az italért, szegényes otthonáért, még a pecsöpögő esőért is. Mindent egészen természetesen ajánlott fel Istennek dicséretben és hálaadásban. Az ő sugárzó imádsága bizonyságot tett arról a hitről, ami a szívében lakozott: hogy az Isten mindig jelen van. Állandó szükséglete, életeleme volt az imádság. Diadalmas volt, amikor imádkozott.

Itt van az imádság titka. Az Ótestamentomban a zsoltáros nemcsak az Isten után való vágyakozását fejezi ki, hanem bátran bizonyságát adja annak, hogy Isten jelen van. Jézus, mikor így tanította imádkozni tanítványait: »Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...« akkor Istenhez emelte őket.

A keresztyén imádság ilyen. Mindent Isten elé viszünk és az ő mindenre elégséges kegyelmét kapjuk a napra és jelenlétének bizonyosságát az esztendőkre és örökéletre.

IMÁDKOZZUNK: Velem vagy most, óh, Uram; és amint szólok hozzád, érzem, hogy erősödöm. A kétség homálya tisztul s a Te világosságod teszi fényessé napomat. Hála legyen Tenéked, óh magasságos Ur, dicsőség Istene. Ámen.

— Velünk az Isten — az imádságban. —

Easton Wilfried, Anglia

48