Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-07-01 / 4. szám

VASÁRNAP, AUGUSZTUS 4.

Olvassuk: Zsolt. 8.

»És formálta az Ur Isten az embert a földnek porából és lehel az ő orrába életnek lehelletét. így lett az ember élő lélekké.« (I. Móz. 2:7.)

Micsoda az ember? A zsoltáros Isten nagyságának a tükörében áhítattal vallja meg, hogy noha óriási a különbség a Teremtő és teremtmény között, mégis felségesen nagyszerű teremtmény az ember: »Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt.« (Zsolt. 8:6.)

Mi gyakran beszélünk egy lóról, kutyáról vagy állatról úgy, hogy »csaknem emberi«. Kitüntető dicséret ez, mert csak Isten dicsőségesebb az embernél. Mégis hányszor használjuk ember voltunkat olcsó kifogásként isteni eredetünk megcsúfolására: »Én is csak ember vagyok!!« Nézz Jézusra: »Imé az ember!« és lásd Benne ember-voltod lehetőségét!

Egyszer egy lelkész így kezdte prédikációját: »Nekem nincs lelkem!« Majd így folytatta: »Nekem nincs lelkem, mert én magam vagyok lélek, akinek testet adott az Isten: most földit, de majd ad mennyeit is!« Igen, Isten a maga számára, örökkéválóságra teremtette az embert: ebben van igazi nagysága!

IMÁDKOZZUNK: Teremtőnk! A magad számára teremtettél Te bennünket, s nyugtalan a mi szívünk addig, amig Benned nyugtot nem talál. Vonj magadhoz a Krisztus által, aki bizony ember és bizony Isten Fia. Ámen.

— Ember! A teremtés koronája vagy! —

Key Jenő, Georgia

37