Csendes Percek, 1967 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1967-01-01 / 1. szám

HÉTFŐ, JANUÁR 9.

Olvassuk: Ézsaiás 6:1—8; Lukács 5:1—11.

»Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez, mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?« (Zsoltárok 42:3.)

Valaki egyszer egy sebesült vadkacsát talált a farmja közelében lévő tó partján. Haza vitte és gondozni kezdte. Az ápolás következtében a madár csakhamar meggyógyult. Bár tudott már repülni, úgy látszott, esze-ágában sincs elmenni onnan.

Egy őszi estén azonban, mintha nyílból lőtték volna ki, úgy repült fel a levegőbe. Vadkacsa-csapatok szálltak Dél felé s felrepült, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk.

Isten úgy alkotta meg szívünket, hogy az vágyik Őutánna. Az élet igazi értelmét csak akkor találjuk meg, mikor válaszolunk hívására és átadjuk magunkat szolgálatára. Ha ezt tesszük, értelmet nyer az élet és úgy találjuk, hogy érdemes élnünk. Ha viszautasítjuk Isten hívását, olyan lesz életünk, mint valami sebes folyóvízbe hullott fadarab. Csak sodródunk értelmetlenül.

Isten hívására úgy kellene felelnünk, mint a próféta tette. Éppen a templomban volt, mikor meghallotta Isten kérdező szavát: »Kit küldjék el és ki megyen el nékünk?« t.i. Izraelhez (Ézs. 6:8) — mire Ézsaiás azt felelte: »Imhol vagyok én, küldj el engemet.«

IMÁDKOZZUNK: Ó Uram, mikor hallom hívó szavad, hadd ajánljam fel önmagamat. Tudom, hogy a Te szolgálatodban örömet és békességet találhatok. Krisztusért kérlek. Ámen.

— Isten hívogatására mindenképpen felelek. Hallgatásommal is. — McNeill Robert, Kanada

11