Csendes Percek, 1964 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1964-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Cselekedetek 4:31—37.

»Felele Tamás és monda neki: Én Uram és én Istetenem!« (János 20:28.)

Gyermekkoromban nagy újjászületésen ment át gyülekezetünk. Híveink jórésze, sok fiatal és öreg adta magát eszközül az Isten országa építésére. Köztük voltam én is.

Emlékszem egy emberre, aki sokáig távoltartotta magát az ébredési mozgalomtól. »Nem tudok hinni,» — mondta. Végül csoda történt: hitre gyűlt a lelke, találkozott az Istennel. Abban a pillanatban sorompóba állt, s így szólt: »Most már hiszek.«

Rendkívüli esemény volt ez az életében; de itt még nincs vége a történetnek.

Ragyogóan példázta, mit tehet Krisztus a neki átadott életekkel. Egyházának a rendszeres támogatója lett. Megosztotta hitét barátaival és ismerőseivel is. Isten a misszióért való felelősséget is a vállára helyezte. Saját munkásainak felemelte a fizetését, és kitűnő munkafeltételeket teremtett számukra.

Ez az ember, Krisztusért, hitével legyőzte önmagát, s hitén keresztül egész életét a többieknek adta.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, Istenünk, vedd a kezedbe az életünket egészen, hogy örökre a tieid lehessünk. Taníts meg, hogy Téged alázattal, embertársainkat pedig őszintén szeressük. Krisztusunk nevében kérünk. Ámen.

— A keresztyén ember életében mind az önmagunk legyőzése, mind a másoknak való átadása fontos. Bármelyik nélkül is csak félkeresztyének vagyunk. —

Altjert P. Shirkey (Washington D.C.)

KEDD, ÁPRILIS 21.

54