Csendes Percek, 1953 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1953-03-01 / 2. szám

ÁPRILIS 2 4.

“Halál, hol a te fullánkod! Pokol! hol a te diadalmad?”

I. Kor. 15:55.

y IZÉNKÉT éves voltam, mikor édesanyám meghalt.

Ö nem halt meg igazán. Ilaiála nem tökéletes megsemmisülés volt. Hallottam, hogy azt mondta: “Mindig arra kértem Isten, engedjen addig élnem, mig öt fiam felnő. De iha az az Ő akarata, hogy most magához vegyen, kész vagyok az elmenetelre.” Mintha csak a vízpartra sétált volna le, hogy az örök hazába való átvitelére várjon. Azt kérdezte: “Hát miért nem szakad már el az ezüstkötél és miért nem törik már bele a kerék a kútba?” (Préd. 12:8.)

Mikor azt látjuk, hogy valaki, akit szivünk szeret, ilyen lélekkel néz a halállal szemben, az Ige szavai új értelmet nyernek. Megelevenednek. “Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”

Annak a számára, aki életét Isten akarata szerint éli. a halálnak nincs fullánkja; és az ilyen ember halálában nincs a sírnak diadala. Sőt inkább: a halál válik amaz egyetlen nyitott kapuvá, amely ama “sok lakóhely”-be vezet, amelyeket Jézus készít a Benne hívőknek. Megváltónk és Mesterünk éppen azért ment előre. (Ján. 14:2-3.)

Urunk, mi Atyánk, ajándékozz meg azzal a vággyal, hogy e világban való szolgálatunkkal segítő eszközeid lehessünk az eföldi élet megszentelésében. Áldj meg, hogy “erősen álljunk, mozdithatatlanul, buzgolkodván az Urnák dolgában.” Végezetre pedig vigy át a Veled való örök lakozás színhelyére. Megváltónk érdeméért kérünk. ÁMEN.

Ménartf T. Vilmos (Kalifornia),

Olvasd : 1. Kor. 15:51-58.