Bogdányi Gábor, Fabiny Tamás, Prőhle Gergely szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 15 (2009). Különszám
Hozzászólások társadalompolitikai szemszögből - KAMARÁS ISTVÁN: Hogy még jobban röpüljön a zászlóshajó
KAMARÁS ISTV Á N » HOGY MÉG JOBBAN RÖPÜLJÖN A ZÁSZLÓSHAJÓ a tabuk nélküli, nyitott, interaktív, állandó diskurzusban lévő (mondhatnám, égő) egyház megvalósítását. Legnagyobb hiányérzeteim éppen olyan feladatok esetében jelentkeznek, amelyek felvállalására, a stratégiai célok közé történő beemelésére és megvalósítására komoly lehetőséget látok a „szomszéd rétjeinek" eléggé alapos ismerete alapján. Az egyik az ökumenének mint stratégiai célnak a felvállalása. Ebben a tekintetben ez az egyház jóval előbbre jár, mint a katolikus és a református, elvekben, attitűdben is, viselkedésben és gyakorlatban is. Úgy vélem, nem is igen lehet másképpen - mint rokonszenvesen ambicionálja - missziós központja a hazai kereszténységnek. Az okosság mellett a bátorság erényét kellene erősíteni ebben a koncepcióban, leküzdeni az itt-ott ebben a szövegben is felbukkanó identitáshalványulás miatti szorongást. Egy olyan egyház, amelynek kiemelkedő eseménye záró istentiszteletén az azon résztvevő legalább kéttucatnyi katolikus (a vatikáni küldöttel egyetemben) minden további nélkül részt vesz az intercommunióban (egyszerűen azért, mert otthon, Jézus asztala körül érezte magát), bátran felvállalhatja ezt a küldetést a vezető szereppel együtt. Legyen a stratégia része, hogy mit nem lehet, mit nem szabad, mit nem érdemes nem együtt csinálni más felekezetekkel: a szegények gondozásától az ifjúsági klubokig. Ami pedig az - olykor inkább féltett, mint önbizalommal vállalt - evangélikus identitást illeti, az eléggé haloványra sikeredett Kik azok az evangélikusok? fejezetet megerősíteném a specifikumok felsorolásával, mert legalábbis én nem kaptam választ ebben a fejezetben. A másik nagy feladat, amellyel ma nagyobb eséllyel érzem megkínálhatónak az evangélikus egyházat, mint sajátomat, a társadalomépítés (és -újjáépítés), a béketeremtés és a közvetítés felvállalása. Határozottan úgy gondolom, hogy éppen ennek az egyháznak lenne karizmája ijesztő mértékben megosztott hazánk egymás ellen acsarkodó pártjai, érdekcsoportjai, különböző életmódú, habitusú és értékrendű szubkultúrái között. Nem elegendő kimondani, hogy fontos lenne megmutatni, hogyan szeretne élni a jövő egyháza a magyar társadalomban, hanem azt is, hogy milyen társadalomban szeretne élni, és hogy ennek érdekében mit szeretne tenni a közjóért. Nem elegendő kijelenteni, hogy nem akar radikálisan fellépő frontegyház lenni (mint ma szerintem sajnos eléggé gyakran az a másik kettő), hanem meg kellene fogalmazni, hogy mennyiben, miben akarjon homo politicus is lenni egy evangélikus hívő. Elég sebeket bekötöző és a sebesült gondozására pénzt áldozó szamaritánusnak lenni, vagy beletartozik-e az irgalmas szamaritánusságba az is, hogy követelje megfelelő szerveknél és szinteken a közbiztonság javítását, vagy esetleg még az is, hogy egy keresztény képviselő ne vonuljon ki a parlamentből, ha politikai ellenfele (aki mellesleg istenképmás ember) szólásra emelkedik? Benne van, de erőteljesebbé tenném, a kommunikáció megújításának (a nyelv és a nyelvújítás kérdésének) fontosságát, éppen azért, mert ebben az egyházban nemcsak egyszerűen napirenden van, hanem gyümölcsözően működik is a kánaáni nyelv magyarra, maira, szükség esetén megfelelő rétegnyelvekre fordítása. A képző egyházba beleérteném a kultúraközvetítő egyházat is, egybevonva az oktatási tevékenységgel és a gyűjteményekkel foglalkozó fejezetet; utóbbiaknak nem muzeális, hanem élő, dinamikus, közösségformáló, kreatív közművelődési szerepét hangsúlyoznám még erősebben.
