Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról
nosítását megkönnyítette, hogy a De regno Christi' 15 című mű ajánlása egyenesen közli: Sebastian Castelio 1551-ben megjelent bibliakiadásának ajánlását használták fel mondandójuk kifejtésére. Fontos tehát látnunk, hogy az uralkodót nem csupán két szentháromságtani elképzeléssel szembesítették az 1566-os kompromisszumtól egyre távolabb kerülő alattvalói, hanem a valláspolitika két gyökeresen eltérő módozatával is, így a dolgozatunkban korábban bemutatottak alapján egyáltalán nem abszurd azt gondolnunk.hogy ez utóbbiaknak meghatározó szerepük lehetett a cselekvési irány megválasztásában. A dilemmát még súlyosabbá tehette, hogy a megszokott és bevált, továbbá a hagyományokkal szakító mozzanat nem azonos oldalon rajzolódott ki ebben a helyzetértékelésben. Mert igaz ugyan, hogy az antitrinitárius csoportosulás - amely persze a reformáció többi áramlatához hasonlóan az ősegyházig visszavezethető múltra hivatkozott - a 16. századi többség véleményével szakítónak tűnhetett, másfelől azonban az általa javasolt valláspolitika, az újabb forrásokból származó eszmei töltekezés ellenére minden további nélkül az eddigi gyakorlat folytatásának volt tekinthető, hiszen - hogy ezt a legfontosabb mozzanatot emeljük ki - az uralkodó már korábban is minden felekezet patrónusának tekinthette magát. Amikor tehát Meliusék Servet új csaholásba kezdő kutyáinak kipusztítását követelték, csak részben tekinthették magukat a bevett és megszokott módi folytatóinak, mert a megelőző években - legalábbis a János Zsigmond uralma alatt élő országrészben - nem volt gyakorlat az egyik vagy másik fél által eretneknek tartottak megsemmisítése. Továbbra is a folytonosság igézetében választhatta tehát János Zsigmond a valláspolitikának az antitrinitáriusok javasolta azon útját, hogy alattvalóit a dogmatikai ellentétek békés megszünetésére ösztönzi, s az antitrinitáriusokhoz egyébként sohasem csatlakozott Castelio vagy az egyik nagyon gyakorlatias szemléletű követője, Jacobo Acontio tanácsainak megfelelően járt el akkor is, amikor az ellentétek kiküszöbölésére hivatott zsinatok egész sorát kezdeményezte vagy felügyelte. A dokumentumok arról vallanak, hogy 1567-1568-ban ez a politikai szempontból is racionálisnak látszó elképzelés vezérelte valláspolitikai és kulturális intézmények létrehozását megcélzó lépéseit. Mint a fentiekben körvonalaztuk, mindez egy protestáns országban történt, ahol a katolikusok nem az állami törvénykezés szintjén, hanem csupán kivétel gyanánt kaptak teret vallásuk gyakorlására; de ahol másfelől nem történhetett meg az sem, hogy az uralkodó fegyveres csapatokkal kényszerítse rá az ősi hitükhöz ragaszkodó székelyeket annak elhagyására. Nem látszik szükségesnek, hogy részletesebben indokoljam ezt, hiszen Simén Domokos, 46 majd a mítosz születésének körülményeit is alaposan körüljáró tanulmányában részletesebben Mohay Tamás 47 végérvényesen bebizonyította, hogy ez a legenda a 18. század végén keletkezett, és semmiféle történeti alapja nincs. A mítosztól így megtisztított terepen pedig azt figyelhetjük meg, hogy az uralkodó a protestantizmus ügyének előmozdítására nem csupán zsinatok összehívását kezdeményezte, hanem éppen ebben az időszakban tett lépéseket egy egyetem megalapítására is. Mivel a 17. század elején ez a kísérlet is nyilvánvalóan elfogult értelmezést kapott, szükségesnek látszik vizsgálat alá vennünk a legfontosabb mozzanatokat. 48
