Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról
A fejedelem valláspolitikai intézkedéseinek irányát nyilvánvalóan nagy mértékben befolyásolta az is, hogy az 1564-ben a szebeniekétől elkülönült, Dávid Ferenc irányítása alatt működő kolozsvári székhelyű püspökség szervezetileg még egységes volt, s az is maradt uralkodása egész időszaka alatt. Ez azt jelenti, hogy a változó területű országrészben a döntően magyarok lakta területen még egy protestáns püspökség működött, a debreceni székhelyű, Melius Péter irányítása alatt. A két püspök közötti, 1566 elején létrejött megegyezés tehát elérhető közelségbe hozta a magyar ajkú protestánsok egységének tartós megmaradását. Mivel a reformáció helvét irányzatainak nagy központjaiban ekkor már elképzelhetetlen volt bármifajta megegyezés azokkal, aki meg merték kérdőjelezni a nikaiai zsinaton elfogadott szentháromságtani felfogást, elkerülhetetlenné vált e kompromisszum felbomlása. Ám az egyáltalán nem volt magától értődő, hogy az uralkodó miképpen reagál erre a helyzetre. Az első dokumentumok mindenesetre arról tanúskodnak, hogy heves küzdelem indult meg a két tábor között János Zsigmond támogatásának elnyeréséért. Az is világossá vált ugyanakkor, hogy a két fél nem csupán a szorosabban vett szentháromságtan tekintetében fogalmaz meg eltérő nézeteket, hanem teológiájuk egészéből következően eltérő valláspolitikai koncepciót is javasolnak. Az először megszólaló debreceniek az 1567 februárjában elfogadott úgynevezett Rövid hitvallás ajánlásában 40 hallatlanul szuggesztíven fogalmazták meg álláspontjukat. „A II. János fenséges fejedelem uruknak, Isten kegyelméből Magyar és Erdélyország stb. választott királyának" címzett terjedelmes szöveg a második zsoltárból kiindulva fejti ki, hogy a mindenkori uralkodóknak az Isten beszédéből kell megismerniök, miképpen uralkodjanak, hogy az Isten ellen semmi gonoszt ne tegyenek, s innen kell megtanulniok, miképpen védelmezzék a jókat és büntessék meg a gonoszokat. A fejedelmeknek tehát el kell törölniök országukból mindazokat a báványimádókat és eretnekeket, akiket az Isten törvénye mint bűnösöket halálra kárhoztat. Servet és a további antitrinitáriusok követői természetesen ezek közé tartoznak; az ilyen, véleményüket különben is folytonosan változtató eretnekeket választott bírák elé kell tehát bocsátani, ezt követően pedig keményen el kell ítélni, s az ítéletet éppen úgy végre kell hajtani, mint a Bernben kivégzett Valentino Gentile esetében ez újabban megtörtént. Roppant érdekes, hogy minderre a Szapolyai-dinasztia történeti érdemeit felsorakoztató érveléssel is biztatják az uralkodót. Elmondják, hogy a Szapolyaiak mindig is a gonoszok kürtői és a lázadók elnyomói voltak, s még a pápista vakságban élők között is a békére igyekvők között külön kiemelik Szapolyai János érdemeit, aki leverte a kereszteseket. Magyarország főemberei és nemesei pedig „a parasztok rémítő és véres gyilkolásaitól megszabadíttatva, magokat Istennek szent kötés- és esküvel elkötelezték, hogy őt e jótéteményért Magyarország királyává fogják választani". Nem kevésbé érdekes a gondolatmenet folytatása: Júdeához hasonlóan az okozta az ország vesztét, hogy sokak esküjüket feledve új királyt hoztak be, aki Jeroboám és Ákháb nyomdokain haladva Baál áldozópapjainak szolgál, nem csókolgatja az Istennek fiát, és nem törli el a kárhozatos rosszakat. Az Isten beszéde szellemében kormányzó uralkodó képe tehát összekapcsolódik a dinasztia apoteózisával, s bár ez az utóbbi mozzanat a későbbiekben talán elhalványul, az előbbi állandó elem marad Melius érvelésében,
