Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról
a legnagyobb mozgásteret a középkori Magyarország Erdélyen kívüli területeinek irányába, és ez látszott a legracionálisabbnak a nemzetközi politikában is. Ne feledjük, hogy a trentói zsinat bezárása előtti időszakban vagyunk, tehát még volt valamelyest remény arra is, hogy a Habsburg-ház kelet-közép-európai ága által támogatott reformjavaslatokat fogadják el. így aztán - bár árnyalatnyi változások megfigyelhetők - jó néhány esztendőre a fenti kettősséggel lehet jellemezni az ifjú király valláspolitikáját. Mivel a szakirodalomban nagy a kísértés arra, hogy az uralkodónak a radikálisabb protestáns irányzatok iránti vonzódását minél korábbról eredeztessék, határozottan le kell szögeznünk, hogy az 1560-as évek elején ennek éppen az ellenkezője figyelhető meg. Lehetséges ugyan, hogy Pirnát Antalnak 17 nem volt igaza, amikor direkt összefüggést teremtett Jacobus Heraclides és Laski Albert Moldvából induló, Havasalföldet, majd Balassa Menyhárt árulása következtében Erdélyt is felölelő nagyszabású politikai tervei és az antitrinitárius nézetekkel a Tiszántúlon fellépő Arany Tamás tevékenysége között, de annyi bizonyos, hogy Heraclides kísérlete nem teremtett rokonszenvet János Zsigmondban és környezetében a lutheranizmuson túlmutató heterodox törekvések irányt. Ne feledjük, ha Arany Tamás esetében nem is bizonyíthatók ezek a politikai kapcsolatok, tény, hogy Heraclides környezetében ott voltak azok az anabaptisztikus vagy antitrinitárius eszmékkel rokonszenvező vallásújítók is, akiknek egyik legjelentősebb centruma Bázel volt, ahol Heraclides titkárának, Orazio Curionénak az édesapja, Celio Secundo Curione fejtett ki közismerten nagyon sokoldalú tevékenységet. Az ifjú uralkodó első éveiben folytatódik tehát az az Izabella alatti valláspolitika, amely egyfelől a régi hit melletti kitartást jelentette, másfelől eleget tett a patrónusi szerepkörnek a katolicizmushoz legközelebb álló lutheránus vagy az evangéliumi üzenet újrafelfedezésének örvendező, felekezetileg még be nem sorolható tendenciák esetében, ugyanakkor megpróbált gátat szabni az ezen túlmutató áramlatok elterjedése elé. E folytonosság illusztrációjára érdemes további két epizódot felidézni. Az alább még említendő Michael Siegler szász történetíró őrizte meg számunkra Francesco Stancaro erdélyi tevékenységének talán utolsó dokumentumát, azt a levelet, amelyet 1558. február 5-én fogalmazott meg. Ebben prófétai szavakkal emlékezteti a királynét arra, hogy a hamis próféták, azaz az evangélikusok (köztük Dávid Ferenc) megrontják az igaz tudományt, s ótestamentumi dörgedelmekkel szólítja fel a címzettet, hogy kényszerítse ellenfeleit az általa kezdeményezett zsinaton való megjelenésre, hogy ott azután tanaikat elítélhessék, hirdetőiket pedig a legszigorúbban megbüntethessék. 18 Dávid Ferenc erre írott válaszirata nem csupán azért figyelemreméltó mű, 19 mert minden eddiginél szakszerűbben foglalkozik Stancaro tanaival, hanem verses ajánlása miatt is, amely bepillantást enged abba, hogy miképpen fogták fel az országgyűlésen is elismert protestáns alattvalók az 1557-ben körvonalazódott patrónusi szerepet. A vers címzettje már egyedül a jövő embere, azaz János Zsigmond, Magyarország megválasztott királya. A szöveg előbb arról beszél, hogy Isten a fejedelmeket rendelte arra, hogy megvédjék az országot az ellenség kardjától, majd az Apostolok cselekedeteinek 27. fejezetében leírtakra utalva arról szól, hogy amint annak idején Pál apostol végett Isten
