Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - SERES ISTVÁN: Zolnától a budai vérpadig

csak pár nappal később került sor. Szerinte a felkelők Szilasit két további szentandrási ember kíséretében küldték Péróhoz, mivel Bartháék felől semmi hírük nem volt. Mi úgy véljük, hogy a felkelők az egyszer már hiába fáradt Barthát küldték vissza másodjára Pécskára, Kovács és talán egy Tóth György nevű öcsödi lakos kíséretében, és csak ekkor vehették maguk mellé Szántó Mihály szentetornyai kocsmárost, s ekkor csatlakozott hozzájuk Matolay is. Szántó Mihály kapcsán azonban érdemes egy kicsit visszakanyarodnunk az ominózus csárdához. 1728 körül még egy Borbély Péter nevű személy volt a csapláros, de már az első télen meggyanúsították, hogy összejátszik a tolvajokkal, s velük együtt lovakat, marhákat lopott. A vizsgálatok során egy tanú azt állította, hogy Borbély valóban jóban volt Csécsi Nagy Jánossal, valamint egy másik, Péter nevű „híres tolvajjal". A csapláros állítólag azzal kérkedett a tanú előtt, hogy fiatalabb korában, még ha száz ember őrizte volna is a gulyát, akkor is ellopta azt a marhát, amelyiket kinézett magának. Miután azonban megnősült, már nincs olyan nagy kedve az „effélékhez". A nyomozás során azonban bebizonyosodott, hogy Borbély Nagy János társaságában valóban ellopta Szénásról Bibics Lukács szénási és csákói örmény bérlő két ökrét; egyiket levágták, húsát és bőrét később meg is találták a csapláros padlásán. Bizonyára nem ez volt Borbély egyetlen bűne, mivel a vármegye 1729-ben Kétegyházán felakasztatta. Ezután Kovács (más néven Vetertán) András szentandrási lakos lett Borbély utóda, de már 1731-ben nyomozás indult ellene orgazdaság és tolvajság gyanúja miatt. A tanúvallatási jegyzőkönyv huszonegy szentandrási lakos vallomását tartalmazza, akiknek többsége azonban nem tudott érdemleges adatokkal szolgálni. Csupán néhányan hallottak arról, hogy valami ökörhúst találtak a csapiárosnál, akit azonban leginkább csak paráznasággal lehetett gyanúsítani. Mindenesetre Kovács sem maradt sokáig az állásban, mivel 1735-ben már Szántó Mihály volt a szentetornyai kocsmáros, aki ugyancsak szentandrási lakosként nyerte el Tolnay bizalmát. Matolaynak és társainak a felkelőkhöz való csatlakozását viszonylag részletesen ismerjük. Ezt az eseményt egyébként a két kitűnő történész - Márki és Hadrovics - hasonlóan írja le. Matolay szerette volna megvárni a Pécskán toborzott öt szerbet, de Bartha a követségre hivatkozva nem akarta tovább vesztegetni az időt. Matolay felkötötte tarsolyát és a török háborúban használt kardját, és egy párpisztollyal is ellátta magát. A leírás itt néhol ismét zavarosnak tűnik, mivel Matolay későbbi vallomása szerint a Száraz-érnél addigra vagy 70-80 felkelő gyűlt össze. Ezt azért is furcsálljuk, mivel a később Orczy István által amnesztiában részesített 276 felkelő között sem Arad, sem Csanád vármegyei személy nem volt, a Budán fogva tartott és elítélt 155 felkelő között pedig mindössze egyetlen Arad vármegyei lakos akadt. Ez utóbbi Nagy Jánossal, a Pécska melletti ménes felügyelőjével azonos, aki útközben csatlakozott Matolayhoz. Néhány fővel viszont egészen biztosan megszaporodott a kis csapat, mivel a két régóta üldözött szegénylegény, Kis Jankó és Pálffy Miska is akkortájt találkozott Matolayékkal. Csécsi Nagy János bandájának szétverése után a társaságból mindössze a Szabolcs vármegyei születésű Kiss János és a sárréti Rabéról (Nagyrábé) származó, de Vásárhelyen pásztorkodó Pálffy Miska maradt életben, akik néhány évi lappangás után 1734 táján új társakat toboroztak maguk mellé, csakhogy a felkelést megelőző