Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - HORVÁTH PÁL: A „történeti" és az „igazi" (Joseph Ratzinger/XVI. Benedek: A Názáreti Jézus)

ember világába; maga Jézus ez az ország és uralom, amelynek meghirdetése, az élő Isten hirdetése radikálisan megkülönbözteti Jézus tanítását kora jámbor vallásos szemléletétől, és a megtestesülés - megváltás - feltámadás krisztológiai ívét megelőlegezve radikálisan új megvilágításba helyezi a Szeretet-Istent, aki tanúbizonysága szerint Atya, Fiú és Lélek. Jézus tanító működésének középpontjában a Hegyi beszéd, nyilvános működésének foglalata áll, és ennek elemzése teszi ki Ratzinger Jézus-könyvének jelentős hányadát is. E lényegében az exegéták zöme szerint is hitelesnek tekinthető beszédek Jézusa az új Mózes, az a Jézus, aki új, eleven Tóraként fogalmazza meg saját, a szinoptikusok által megőrzött tanítását. Elsőként a boldogmondásokat elemzi a szerző, elvetve azt a közkeletű nézetet, hogy azokban Jézus pusztán egy olyan új, magasabb rendű etika megfogalmazását végezné el, amely a Tízparancsolat felülírása, hatályon kívül helyezése. Ratzinger szerint a boldogmondásokban Jézus saját rejtett önéletrajzát, belső önarcképét rajzolja meg, és arról a titokról lebbenti le a fátylat, hogy Isten valódi törvénye, maga az önmagát értünk kiüresítő Isten lényege az önmagát is adni kész szeretet, amelynek követése, erkölcsi mélységeinek meghódítása az egyház létének és az ember megvalósuló istenképiségének alapja. A Hegyi beszéd Jézusa törvényt hirdet, új Tórát ad az emberiségnek, amely nem eltörli, hanem beteljesíti, radikálisan új megvilágításba helyezi a régi törvényt. Ebben az új törvényben bontakozik ki Ratzinger elemzése szerint Jézus tudatosan vállalt és megfogalmazott isteni mivolta, miközben szavai mélyen gyökereznek Mózes törvényének szellemében és az azt értelmező prófétai és rabbinikus hagyományban. Jézus tanítása - aki úgy beszél, mint akinek hatalma van - élesen veti fel alakja zsidó szellemi beágyazottságának, a törvényhez való viszonyának kérdését. A téma elemzésének különös aktualitást kölcsönöz, hogy az utóbbi két évtizedben a zsidó-keresztény diskurzusokban és Jézus-értelmezésekben gyakorivá lett egy olyan megközelítés, amely hangsúlyosan „a zsidó Jézusról" beszél, akinek „valóságos" alakját csak és kizárólag a választott nép szellemi-vallási hagyományának kontextusában próbálja értelmezni. Az ilyen szemléletben Jézus zsidó mivoltának hangsúlyozása azt a feltételezést rejti magában, hogy a Názáreti „csak" egy jámbor zsidó, a mózesi törvény világában élő rabbi volt, aki sem személyében, sem tanításában nem különbözött tudatosan és radikálisan kora rabbinikus közegétől, és sem szándékaiban, sem tetteiben nem lépett túl saját népe vallási hagyományainak körén; valójában ez a szemlélet sem más, mint a történeti Jézus alakjának a kereszténységről, a profetikus értelmezésnek a krisztológiairól való leválasztására irányuló kísérlet. Ratzinger, aki egy maga a Názáreti által megfogalmazott krisztológia létéből kiindulva olvassa az evangéliumot, Jézus és zsidó környezete értelmezését nem evvel a radikális történetkritikai szemléletre emlékeztető nézettel, hanem azzal a Jacob Neusner által képviselt értelmezéssel szembesíti, amely maga is ellenlábasa a zsidó Jézus típusú interpretációknak. Neusner Jézussal folytatott képzeletbeli párbeszédébe harmadikként betársulva, Jézus messiási fellépésének szövegtanúit elemezve Ratzinger arra a belátásra jut, hogy a Názáretinek a Tórát „újraolvasó", felülértelmező tanítása valójában olyan prófétai interpretáció, amely csak krisztológiai távlatban, a Jézusban alászálló új Tóra a zsidó hagyomány tmmtt JL -ML