Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - HORVÁTH PÁL: A „történeti" és az „igazi" (Joseph Ratzinger/XVI. Benedek: A Názáreti Jézus)

számára tolerálhatatlan, megdöbbentő radikalizmusaként értelmezhető. Némi leegyszerűsítéssel, a Hegyi beszéd ilyen szempontú elemzése azt bizonyítja, hogy Jézus az, aki ura a Törvénynek, ő maga az új törvény, Isten uralma és országa, az alakját körülvevő megrendülés és rémület pedig természetes módon forrása és gyökere egy új, keresztény, az egyházban testet öltő hit belőle és általa fakadó megszületésének. Jézus tanításának, önértelmezésének rövid foglalata az Úr imája, amelynek sorról sorra való elemzésével Ratzinger Jézusnak a Szentháromság titkát, Isten gondoskodását felfedő, Istent és az embert a „mi" transzcendens közösségébe és közelségébe összeölelő szavát mint az Úr elemi dogmatikáját értelmezi, szembesítve a jézusi gondolatot azzal, amit az ima egyes sorai a mai ember, a mai világ, a mai egyház számára jelentenek és üzennek. E tanítás első közönsége Jézus tanítványainak köre, az apostolok közössége volt, akiknek meghívása és folyamatos, tanuló és tanúsító együttléte a Mesterrel egyszerre tanúja működése „szociológiai" beágyazottságának és annak az emberi folyamatnak is, amely révén a világ képessé és alkalmassá válik a Fiú befogadására és felismerésére. Jézus tanító működésének alapját, mondandójának lényegét a prófétai és a rabbinikus hagyományból bőségesen merítő példabeszédei alkotják. Ratzinger magát a műfajt, a beszédmódot Adolf Jülicher, Joachim Jeremias és Charles H. Dodd munkái alapján értelmezi, és arra a következtetésre jut, hogy a Názáreti e képekben tanító megnyilatkozásai a hitre invitálás nyugtalanítóan rejtelmes, hallgatóságát megrendítő és sokkoló formái voltak, amelyek egyszerre figyelmeztetnek arra, hogy Isten titok, és buzdítanak arra is, hogy az ember, a teljes ember radikális odafordulásával képessé lehet ennek a titoknak a megfejtésére. Ennek bizonyítására a szerző három példabeszéd exegézisére vállalkozott: az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiú és a két Lázár példázatát veszi szemügyre, nem térve le radikálisan e helyeknek az írásmagyarázatban megszokott módjától, ám ezek mélyén, az allegorikus tartalom mögött Jézus egzisztenciális, követésére buzdító felszólításainak alapvető formáit, módjait ismeri fel. Míg eddigi gondolatmenetében Ratzinger Jézus alakját elsősorban a három szinoptikus evangéliumra támaszkodva igyekezett értelmezni, következő elemzéseinek tárgya János evangéliuma és annak teológiai-krisztológiai világa. A téma tudománytörténeti bevezetésében a szerző Bultmann János-értelmezésével száll vitába, és a Jánosi krisztológia Martin Hengel által kidolgozott változatához közeli nézetet képviselve arra a belátásra jut, hogy ez az evangélium nem mitológiai adalék, hanem valódi - nem anynyira történeti, mint teológiai - forrás lehet Jézus arcélének megrajzolásához. Ratzinger is elfogadja a ma is közkeletű „két János" elméletet, tézisének lényege azonban az, hogy maga a teljes johannita hagyomány egységes, hiteles, nem döntően történeti, hanem teológiai tanúbizonyság és irodalmi beszámoló a Názáreti életéről, működéséről és tanításáról, arról a liturgikus összefüggésrendszerbe ágyazott, a teremtéstörténettől az üdvtörténetig ívelő kozmikus krisztológiáról, amelynek kulcsmondata a jézusi „én vagyok". Ezt a tételmondatot a János-evangélium nagy, a szerző által elemzett képsorai értelmezik: a víz, a szőlő, a kenyér ószövetségi előzményekben és újszövetségi jelentésekben gazdag képei, Jézus egész alakját értelmező módon pedig a pásztor