Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - HORVÁTH PÁL: Keresztény hit a modern világban (Helmut Richard Niebuhr: Krisztus és kultúra)

tusi felé vezető út, amelyet a maga természetességében teljesít ki és múl felül Krisztus kultúra fölé emelkedő, civilizációnkat megnemesítő és beteljesítő valósága. Negyedikként Niebuhr a kultúra és Krisztus dualitásának paradoxonáról beszél; arról a véleményről és magatartásról, amely egyszerre mond igent az általa összeférhetetlennek gondolt e világi és üdwalóságra. E magatartás példája Niebuhr szerint Luther, aki egyszerre vallja e világi kultúránk radikális romlottságát és szükségszerű autonómiáját, valamint azt, hogy a krisztusi kegyelmi ajándékként talál utat a világba, amelyben e két pólus az összemérhetetlen valóságok szakadatlan rivalizálásának dinamizmusaként határozza meg az egyén, a közösség, az egyház és a társadalom életének csak az üdvösséggel nyugvópontra jutó alakulását. Mai szemmel tekintve ez a modell lehet a civil vallás gondolkodási és viselkedési mintájának egyik alapja, hiszen magát az egyént és a közösséget bontja két, egymással ellentétesen is összeférhető, egy evangéliumi és egy kulturális vonatkozási rendszerre, amelyben a két valóság közötti őrlődés a hívő lét természetes és küzdelmes állapota. Ebben a modellben válik a legvilágosabban szét az, „ami az Istené" és „ami a császáré", a két szféra feszültsége pedig csak az örök és a mulandó dolgok közötti különböztetés szélsőséges pillanataiban válik, válhat, a hívő ember magatartásának örök belső harcaként, személyes hitének és kegyelmi állapotának terheként nyilvánvalóvá. Niebuhr típusainak sorában az utolsó az, amit a szerző a kultúrát átformáló Krisztus világának, konverzionista felfogásnak nevez, és amely minden elemzői tartózkodása mellett a leginkább hordozza gondolkodónk személyes szimpátiáját, egyéni meggyőződését. Az ilyen módon gondolkodó keresztény éles feszültséget lát Krisztus és a kultúra világa között, ám ezt nem a teremtett világ eredendően bűnös természetével magyarázza. Niebuhr szerint az ilyen, szemléleti alapjait tekintve már János evangéliumában megfogalmazott nézet képviselői a kultúra világában nem a romlottság rendszerét, hanem a rend megromlását látják és annak a lehetőségét, hogy az eszkatológikus jövőbe tartó fejlődés folyamatában mód és lehetőség kínálkozik a kulturális valóság konverziójára, a krisztusi üdvígérethez és kegyelmi ajándékhoz való megtérésre. Valójában arról a Niebuhr szerint példaértékű módon F. D. Maurice gondolkodásában kifejtett folyamatról van itt szó, amelyben folyamatos ugyan a feszültség az evangéliumi üzenet és a kultúra napi valósága között, üdvtörténeti távlatban azonban fokozatosan Krisztus királysága hatja és lelkesíti át az önközpontúságából megtérő emberiséget és annak civilizációs valóságát. Összegző, saját tipológiáját értékelő fejtegetéseiben Niebuhr világosan kimondja, hogy a korábban kifejtett viszonyulási módok olyan absztrakciók, amelyek a maguk tiszta formájában aligha lelhetők meg a mindennapok keresztény magatartásában, ám jó megközelítését jelentik annak a szellemi mozgástérnek, amellyel a keresztény ember és közösség saját hitét kultúrája világában értelmezheti. Ugyanakkor az is világos a szerző számára, hogy az általa bemutatott típusok egyikére sem mondhatjuk, hogy az volna az egyedül helyes, az egyedül hiteles, az igazán keresztény megoldás. A modern társadalomban, ám egyben Krisztus hitében élő keresztény számára csupán olyan, figyelmeztető és tanulságos alternatívák ezek a gondolkodás- és magatartásmódok, amelyek nem helyettesíthetik annak kényszerét, hogy a hívő embernek magának kell meghoznia azokat a döntéseket, amelyek keretet és formát adnak arra, hogyan tudja