Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.

„Otto pius cesar, totius gloria gentis"

22 A Karoling-birodalom eszmei és politikai szétesése után a 10. század első harmadára Szászország nőtte ki magát komoly hatalommá. IV. (Gyermek) Lajos (ur. 899-911), az utolsó keleti frank Karoling leszármazott halála után a Karolingokkal leányágon rokon I. Konrád (ur. 911-918) ugyan sohasem adta fel az egész birodalomra vonatkozó igényét, de a gyakorlatban már csak saját, frankföldi hercegségére tudott támaszkodni; Lotharingiát a nyugati birodalom szerezte meg, Thüringia pedig a szászoké lett. Bár Konrád és a szász herceg szövetségre lépett egymással, Konrád korai halálát követően átmenetileg mégis kettős királyválasztás következett: 919-ben a bajorok saját hercegüket, Arnulfot, a szászok és a frankok pedig a Liudolhngerek nemzetségéből származó I. (Madarász)

23 Henrik szász herceget (ur. 919-936) választották királlyá, aki hamarosan elismertette magát Bajorországban is, és baráti egyezségekkel (amicitium) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegekkel. Henrik szakított a birodalom felosztásának Karoling tradíciójával, és a koronát második házasságából származó legidősebb fiára, Ottóra örökítette. Elismertette a nyugati frank birodalommal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát, s ezzel a két birodalomrész hivatalosan is elvált egymástól. Mindez az első lépéseket jelentette egy olyan állam kialakítása felé, melyet egy évszázaddal később majd végérvényesen németnek kezdenek nevezni. I. Henrik egyházpolitikai koncepciója is eltér a korábbi uralkodói gyakorlattól. Nagy Károly utódai alatt a családi viszályok és osztozkodások közepette a püspökök mindent elkövettek a birodalom egységéért, ez abban is megnyilvánult, hogy a központi hatalom gyengeségét kihasználó, önállóságra törekvő helyi erőkkel szemben az uralkodót támogatták. A Karoling-kor végére a hercegi-grófi-őrgrófi tisztségek örökletessé váltak, s ezzel az uralkodó elveszítette a lehetőséget, hogy saját világi főhivatalnoki réteget alakíthasson ki. Egyházi személyek már korábban is betöltöttek hivatali funkciókat, s mivel az egyházban a választás elve érvényesült, az egyes császárok és királyok szívesen nevezték ki legfőbb hivatalnokaikat a főpapság köréből. A tartományurak ezzel szemben igyekeztek kivonni az uralkodó hatalma alól a helyi egyházat és saját befolyásuk alá rendelni. A püspöki kar a királynál keresett védelmet a helyi erőkkel szemben; a főpapok számára ezért is volt fontos egy erős központi hatalom, amelynek szövetségese lehetnek. A 10. század első évtizedeiben különösen erős volt a délnémet-frank püspökök befolyása. Részben ez is oka, hogy a szász Henrik nem volt velük szorosabb kapcsolatban. I. Henrik és az egész szász dinasztia nem Jámbor Lajosnak és utódainak a királyi hatalmat az egyházi alá rendelő állameszméiből indult ki, hanem visszanyúlt Nagy Károlyhoz: az uralkodóban Krisztus helytartóját látta, aki a világi és az egyházi területen egyaránt közvetlen hatalommal rendelkezik. A kibontakozó hűbéri rendszerrel, amely egyfajta szövetségi szervezetet hoz létre, Henrik az egységes birodalmat és a közvetlen, központi hatalmat állította szembe. A hasonlóságok ellenére nem beszélhetünk pusztán egy új Karoling politikai reneszánszról: a birodalom rómaisága nem a gyakorlati jogfolytonosságot jelenti, hanem a nemzetek feletti identitástudatot; az im-