Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
t SL gondolat vándorútján perium és az ecclesia azonosságának tudata elhalványul; erősödik és hangsúlyos teológiai kidolgozást kap a „birodalom mint Isten országa" gondolat. Ennek az új birodalmi teológiának megfelelően gyakorolják a szász uralkodók az invesztitúrát is: bár hozzá hűséges egyháziakkal töltik be a főpapi székeket, ám az egyháztól nem szövetséget, hanem engedelmességet várnak. Henrik még lemondott arról, hogy egyházi szertartással királlyá kenjék; 24 fia, Ottó pedig nemcsak azért akarta hangsúlyozni a király Istentől felkent voltát, hogy dinasztiáját, az újdonsült szász dinasztiát ezzel is a hercegek fölé emelje, hanem hogy a birodalom szakralitását érzékeltesse. I. Henrik fia, I. Ottó (ur. 936-973) apja - és Nagy Károly 25 - nyomdokain haladva még eredményesebben zabolázta meg a hercegeket, és erősítette meg a központi hatalmat, s ebben nem elhanyagolható szerepe volt a magyaroknak. A kalandozások tudniillik összefogásra késztették a német fejedelmeket, akik az Augsburg melletti Lech-mezei csatában 955-ben Ottó vezetésével döntő győzelmet arattak, s még ott a helyszínen pajzsra emelve császárrá kiáltották ki. Nagy Károlyhoz hasonlóan I. Ottó jóval császárrá koronázása előtt korának legkiemelkedőbb uralkodójává vált, „aki hatalmával most északot és nyugatot kormányozza, bölcsességével féken tartja, vallásosságával megörvendezteti és ítéletének igazságos szigorával megfélemlíti" 26 . A keleti őrgrófságok kiépítése, fallal körülvett városok építése, német telepesek támogatása biztosította a szilárd alapokat, s az új egyházi szervezet létrehozása (magdeburgi érsekség, brandenburgi és havelbergi püspökség) segítette a világi hatalom konszolidációját. 27 Itáliával is helyreállt a kapcsolat, köszönhetően három itáliai hadjáratának (951-952, 961-965, 966-972). Néhány polgárháború és az okos házassági politika gondoskodott a megfelelő szövetségesekről és az önállóvá vált hercegségek feletti befolyásról. A birodalom tényleges kormányzatában azonban Ottó apjánál erősebben támaszkodott a püspöki karra - szinte jobban, mint Nagy Károly. Ennek hátterében a „hűbériség vagy hivataliság" kérdése állt. I. Ottótól kezdve a német uralkodók - ritka kivételtől eltekintve - nem a hűbériségre alapozták uralkodásukat, hanem a hivatalnoki rendszerre. A hűbéri piramist ugyanis ellentétesnek tartották a Karoling hagyományokon alapuló, teljesen uralkodó-központú és szakrális királyeszmével. Bár Németországban is létezett a hűbériség, s az uralkodó elvileg itt is a legfőbb hűbérúr volt, ám a monarchikus egyeduralom itteni felfogásának következtében nem kívánt ezzel a szerepkörrel élni. A monarchia nem akarta megszüntetni a hűbéri rendszert, s nem is lett volna képes erre, de azt meg tudta akadályozni, hogy az uralkodói szférában szerephez jusson. A német történelem szempontjából ennek komoly következménye lett: miközben I. Ottó és utódai a hivatalnoki rendszerrel éppen a partikularizmus csökkentésére és a központi hatalom erősítésére törekedtek, s az uralkodó éppen e megfontolásból igyekezett kívül maradni a hűbériség körén, a hűbéri piramis csúcsára őhelyette helyi partikuláris hatalmak kerültek. Míg más államokban (Anglia, Franciaország), ahol valóban a király volt a legfőbb hűbérúr, a hűbériség inkább összekötő erőként jelentkezett, Németországban a széthúzó erőt képviselte: nem a birodalom, hanem a hercegségek, a kis territoriális államok érdekeit szolgálta. Ez a magyarázata annak, hogy miért nem a birodalomban, hanem a tartományi államokban találhatjuk meg a nyugat-európai monarchikus államtípus párhuzamát.
