Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
•••-'•••••*,--'--'-' v-"'-»- mtmmmm. mmmmmmmmmm**mmmmmwmmm*mm* wmmmm ****** mm ...... ......... .......... I. Miklós kifejti a két hatalom - lelki és világi - különböző funkcióját. „Ne akarjátok eltulajdonítani, ami az övé; ne akarjátok elorozni azokat, amelyek egyedül rá lettek bízva, tudva azt, hogy tagadhatatlanul a világi dolgok minden intézőjének annyira távol kell maradnia a szent dolgoktól, amennyire nem illő, bárkit is sorolunk fel a papi renden lévők és Isten szolgái közül, hogy valamilyen világi ügybe bonyolódjék. [...] [Krisztus] úgy különválasztotta mindkét hatalom kötelességeit, [...] hogy a keresztény uralkodóknak is az örök élet elnyeréséhez főpapokra van szükségük, és a főpapoknak a csak evilági dolgok folyamatában császári törvényekre van szükségük. Amennyire a lelki tevékenység távol áll a testi indulatok hullámzásától, és ezért aki Istennek szolgál, egyáltalán ne fogjon bele világi foglalatosságokba, és viszont." 20 Két évtizeddel később már a pápa választotta ki a császárt. A korábban említett II. Lajosnak ugyanis nem született ha, csak két lánya. Bár a császár igyekezett az utódlás kérdését a keleti frank Karolingok megelégedésére elrendezni, de ez megfeneklett az itáliai előkelők egyenetlenségén és Kopasz Károly hatalomvágyán, akinek VIII. János pápa már 872-ben megígérte a császárságot, s 875-ben valóban megkoronázta, melynek feltételéül a Constitutio Romana gyakorlásáról való lemondást szabta. Két évvel később Kopasz Károly meghalt. A pápa választottja Német Lajos fia, III. (Kövér) Károly (ur. 881-887) lett, az utolsó Karoling császár. A következő évszázad mind a pápaság, mind a császárság történetében mélypontot jelent: ez az úgynevezett sötét évszázad, a saeculum obscurum. A korai középkorban (ugyanúgy, mint az ókorban) a vezetőt sohasem valamilyen „közösségtől kapott megbízatás" hatalmazta fel az irányításra, hanem az a „kívülről és fentről" kapott mandátum, melyet Fritz Kern nyomán Gottesgnadentumnak (szó szerint: istenkegyelmiség) nevezünk. Erre a hivatalra csak Isten hívhatta meg a kiválasztottat, aki felelősséggel és elszámolással is Istennek tartozott. Minden kormányzatot az isteni világkormányzat kicsinyített képmásának tartottak. Miként a világ makrokozmoszát Isten monarchikusán vezeti, úgy a test mikrokozmoszát a lélek. Ezért úgy tartották, hogy a corpus politicumot, az állami közösséget kormányozó felsőbbség a fejhez hasonlóan a tagok fölött áll, nem pedig közülük származik. A középkori államelmélet számára a szervezethez való hasonlítás igen lényeges: az ellentét a caput (fej) és a corpus (test) között ennek a monarchikus elvnek egyik legalapvetőbb sajátossága. Az animál biceps (kétfejű állat) lehetetlenségével érzékeltették a nem monarchikus kormányzat eszmei képtelenségét. Ennek nem mond ellent, hogy a középkorban is előfordult a kollegiális (testületi) vezetés, ugyanis a kormányzás hatalmát nem a testületet alkotó egyének birtokolták külön-külön, hanem maga a testület rendelkezett vele. Ezekben a testületekben a teokratikus uralomnak, nem pedig a népszuverenitásnak az elve fedezhető fel. Az unitas principatus (kormányzás egysége) úgy volt legkönnyebben biztosítható, ha az uralkodó természetes személy, aki per se unum (önmagától egy), s nem egy testület, melynek egyszemélyisége csak „mesterségesen", jogi személyként létezett. A „kétfejű állat lehetetlensége" alatt tehát azt értették, ha például két egyformán legitim király uralkodhatna ugyanabban az országban, vagy az alattvalók (vagyis a corpus) felülbírálhatnák az uralkodó (a caput) döntéseit. 21
