Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
mint a Szentszék körül tömörülő, viszonylag önálló érsekségek szövetségét, melyek gyakorlatilag szuverének döntéseikben. Ebben a konkrét esetben ez azt jelentette, hogy szerinte a püspökök feletti ítélkezés nem a pápát, hanem a metropolitát illeti; fellebbezés esetén pedig a pápának vissza kell utalnia az ügyet az adott érseki tartomány püspökeihez. Ez a felfogás lényegében a hierarchikus felépítésű, egységes egyházszerkezetet vonta kétségbe, s hosszabb távon az önálló nemzeti egyházak kialakulásához vezetett volna. Az önálló érsekségek között Róma püspöke egy lett volna a többi között, legfeljebb azért járt volna neki nagyobb megbecsülés, mert Péter apostol székén ül. Bonyolították az ügyet bizonyos személyes érintettségek is. Hinkmar egyrészt eléggé féltékenyen vigyázott hatalmára, másrészt elképzelései több ponton találkoztak az uralkodóéval. Rothad kezdettől nem jött ki Hinkmarral, mivel a pszeudo-izidori eszmék híveként a végletekig ragaszkodott püspöki jogaihoz, akár metropolitájának tényleges hatalmával szemben is. Hinkmar érsek egy ideje már fontolóra is vette, hogy kényelmetlen és dacos szuffragáneusát eltávolítja. Ezt a szándékot Kopasz Károly maga is helyeselte, mivel Rothad - hűen a pszeudo-izidori eszmékhez - mereven elutasította a világi hatalom bármiféle befolyását az egyházi ügyekbe, különösen az egyházi vagyon és a javadalmak dolgába. Rothad fellebbezésére I. Miklós pápa kivizsgáltatta az ügyet, s végül a püspököt visszahelyezte méltóságába, aki egy pápai legátus kíséretében foglalta el újra székhelyét 865-ben. Az eset arra is alkalmat adott a pápának, hogy Kopasz Károlyhoz, Hinkmarhoz, a soissons-i klérushoz és néphez intézett leveleiben kifejtse álláspontját az Szentszék szerepéről és jogairól. Világosan kiderül ezekből, hogy I. Miklós átlátta a helyi konfliktus mögött meghúzódó, szélesebb körű veszélyeket. Ervelése sokban hasonlít Rothadéhoz, ami azt jelenti, hogy Rómában is felhasználták a pszeudo-izidori gyűjteménynek a püspökök jogaira vonatkozó gondolatait - a megfelelő helyeken természetesen a pápa sokkal szélesebb körű jogosultságára értve. 18 A köztudatban ugyan jobban ismert I. Miklós pápa és Phótiosz konstantinápolyi pátriárka vitája, mint az előbb ismertetett nyugati ügy, de témánk szempontjából kevésbé érdekes. Azonban a pápa egyik, III. (Részeges) Mihály bizánci császárhoz a Phótiosz-ügy kapcsán írott levelében olyan eszmefuttatásokat találunk, amilyenekkel inkább későbbi pápák írásaiban találkozhatunk. I. Miklós azt fejtegeti, hogy a pápaság intézményét maga Krisztus alapította; a pápa minden jogát tőle, nem pedig a zsinatoktól kapta; tehát a pápa végső fokon Krisztus helytartója. Ezért kötelessége, hogy az egész egyház felett őrködjön, védelmezze az igaz hitet, és tanítson rá minden embert. A pápa rendelkezik a legfőbb bírói és törvényhozói hatalommal, s felette senki sem ítélkezhet, még a császár sem. „Tehát ezek azok a kiváltságok, amelyeket Krisztus adományozott ennek a szent egyháznak, s amelyeket a zsinatok nem adományoztak, hanem már kizárólag megünnepeltek és tiszteltek, [...] minket arra kényszerítenek és arra szólítanak fel, hogy az Isten összes egyházainak gondját viseljük. [...] Ennek a széknek vagy egyháznak a kiváltságai örökkévalók, az isteni dolgokba vannak ültetve vagy gyökerezve; lehet őket vitatni, de nem lehet megváltoztatni, lehet magyarázni, de nem lehet elvetni." 19
