Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
tinápolyba távozott. A pápák ettől kezdve a császár, illetve szent Péter helyetteseként többszörös auktoritással rendelkeztek. De sokkal lényegesebb, és a pápák tekintélyének teljességét jobban megmagyarázza a császárok isteni vonatkozásának ősi felfogása: Isten földi képviselője a császár. A Donatio jóvoltából tehát a pápák Isten földi képviselőjének helyettesei lettek. Az általuk adott legitimáció ezért, nem pedig pápa voltuk miatt volt szakrális. 16 Károly megkoronázása nem üres kitüntetés volt: ezzel az aktussal a pápa mintegy visszaszolgáltatta a ráruházott méltóságot, vagyis visszaállította a császárságot, ám ezzel önmagát megfosztotta a Donatio által neki átengedett auktoritástól. Ettől kezdve Péter utódaként csak vicarius Petri lehetett, mivel all. század végéig még nem tekintették a pápákat Krisztus helytartóinak. Nagy Károly viszont ettől kezdve teljes joggal tarthatta magát Isten kegyelméből való uralkodónak, aki új Dávidként az Isten kegyelméből neki adott királyságban az új választott népet, a frankokat az üdvösség útján vezeti. 813-ban ezért nem volt szüksége a pápa közreműködésére, hiszen vicarius Deiként mindenkinél nagyobb auktoritással rendelkezett. Jámbor Lajos követte apja példáját, s 817-ben ugyanígy, pápai segédlet nélkül emelte társcsászári méltóságra fiát, I. Lothart. Mind Lajost, mind Lothart az atyai koronázás után később a pápa is felkente és megkoronázta, de ez abból fakadt, hogy a koronázást akkoriban szentségnek tartották. A szentség kegyelmet közvetít, kiszolgáltatása pedig egyházi feladat; ám a pápai felkenésnek nem lehetett közjogi hatása, hiszen a császár rendelkezett a fia megkoronázásához szükséges hatalommal. I. Lothar nem folytatta az atyai és nagyatyai gyakorlatot: ő már nem saját maga koronázta meg fiát, II. Lajost (ur. 855-875) társcsászárrá, hanem elküldte 850-ben Rómába - a tulajdonképpen szabálytalanul megválasztott - IV. Leó pápához (ur. 847-855), éppen azért, hogy vizsgálja ki a választás törvényességét. 17 Miután a vizsgálat kedvező eredményre jutott, Lothar császár kérte a pápát, hogy kenje fel Lajost; Leó azzal a feltétellel teljesítette ezt, ha eltörlik a pápaválasztást szabályozó újabb rendeleteket, s újra a Constitutio Romana szerint történik a pápautódlás. Az a tapasztalat, hogy a pápai udvar érvényt tudott szerezni saját álláspontjának a pápaválasztás rendjét illetően, elősegítette, hogy a császárválasztással kapcsolatban a Szentszék kifejthesse: egyedül ő hivatott arra, hogy a császárságot az arra megfelelőnek ítélt személyre ruházza. A fordulópontot I. Miklós (ur. 858-867), a korai középkor egyik legjelentősebb pápájának kormányzása jelenti. Megválasztása általános helyeslés közepette az akkoriban éppen Rómában tartózkodó II. Lajos császár jelenlétében és egyetértésével történt. Pápasága alatt Nyugaton látszólag jelentéktelen ügyekbe kellett beleavatkoznia, de a kis dolgok mögött mindig súlyosabb elvi kérdések húzódtak meg. Ilyen volt például Hinkmar reimsi érsek és Rothad soissons-i püspök jurisdictiós vitája. Soissons püspöksége a reimsi érsek szuffragáneusa volt. Rothad püspök egyházi büntetést szabott ki egyik papjára, de az ítéletet Hinkmar érsek helytelenítette, s követelte a püspöktől a döntés visszavonását. Rothad - egyházmegyéje fölötti püspöki hatalmára hivatkozva - vonakodott ezt megtenni. Emiatt az érsek 861-ben kiközösítette. Rothad a pápához fellebbezett, s ezzel a helyi, gyakorlati vitából az egész egyházat érintő, elvi kérdés kerekedett: van-e joga a pápának beleszólni egy érsek döntésébe? Hinkmarnak elég egyéni elképzelése volt az egyház felépítéséről: úgy képzelte el,
