Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
így kormányzott, de a gyakorlatban az isteni akarat az egyház által nyilvánult meg, az uralkodó tehát „nem egyéb, mint az isteni végzések végrehajtója" 3 . Azt senki sem vitatta, hogy a fizikai világ fölötti lelki hatalom gyakorlása az egyház feladata. Ide tartozott a szentségek kiszolgáltatása, többek között a vétkezők megintése és a bűnbocsánat gyakorlása. A keresztény közösség minden tagja, tekintet nélkül a világban elfoglalt helyére, az egyház lelki hatalma alatt állott. 4 A számunkra itt érdekes kérdés az, hogy a király esetében kit sújt az egyházi büntetés: a magánszemélyt vagy a Krisztus nevében kormányzó uralkodót? El lehet-e választani egymástól a kettőt? Van-e az egyházi fenyítésnek közjogi és politikai következménye? Éppen Nagy Károly idejében fogalmazódik meg az uralkodói idoneitás: az a jó és alkalmas király, aki védelmezi a gondjaira bízottakat, gondoskodik anyagi és lelki jólétükről, irgalmas a foglyokhoz, segít az elnyomottakon, árvák és özvegyek vigasztalója; vagyis „legyen úr és atya, legyen király és pap, legyen minden keresztény legbölcsebb kormányzója" 5 . Az uralkodótól elvárták, hogy ne csak Krisztus nevében és helyette kormányozzon, hanem rendelkezzen is a krisztusi erényekkel. Ha alattvalóival szemben eltért a krisztusi eszménytől, akkor már nem kívánhatott tőlük hűséget, hiszen zsarnokká vált, s ezzel mintegy önmagát fosztotta meg a vicarius Christi trónjától. Károly mint uralkodó megfelelt ezeknek az elvárásoknak. Mint magánember azonban nem mindenben követte a keresztény erkölcsi rendet, s emiatt több ízben meg is intették a püspökök. Ám mivel ez nem a királynak szólt, nem merült fel az uralkodói alkalmatlanság kérdése. Jámbor Lajossal szemben már másként jártak el: fiának, Lothárnak késztetésére a püspökök egy része Lajost bűnösnek nyilvánította egy olyan családi perpatvar miatt, amely a birodalom nyugalmát és biztonságát súlyosan veszélyeztette. 6 Szempontunkból most közömbös, hogy igazából Lotharnak és testvéreinek apjuk elleni lázadása háborította meg a békét, s a főpapok hamisan ítéltek. Számunkra sokkal jelentősebb, hogy ítéletük kizárólag lelki területre vonatkozott: a Károly korában kialakult elveknek megfelelően nem is kellett az előttük megjelenő uralkodót trónjától megfosztani, hiszen azt vétke elkövetésével eleve elvesztette. Feladatuk mindössze az volt, hogy - mint az isteni akarat tolmácsolói - kiszabják rá az egyházi büntetést, és bűnei miatt uralkodásra alkalmatlannak nyilvánítsák. A vezeklésre ítélt személy elvesztette az egyházban és a társadalomban elfoglalt helyét és jogait, amíg a püspökök egy újabb határozattal fel nem oldozták az érvényes ítélet alól. S mivel királyként vétkezett, addig nem lehetett uralkodó, vagyis Krisztus helytartója. Bár a főpapok de jure csak lelki hatalmukat gyakorolták, annak de facto mégis államjogi kihatása volt. A fenti kérdésre, vagyis hogy a király esetében kit sújt az egyházi büntetés: a magánszemélyt vagy a Krisztus nevében kormányzó uralkodót, Jámbor Lajos esete precedensértékű választ adott. Ha valaki királyként vétkezik, akkor a következmények is királyként érintik. Ez az egyszerű logika rövidesen kibővült és összekapcsolódott a klérus önnön szerepének új értelmezésével. Jámbor Lajos uralkodásának végére ugyanis teológiailag és politikailag egyaránt - már teljesen megszokott és elfogadott hagyománnyá vált az a felfogás, hogy az impérium alkotja a keresztény közösséget, vagyis az egyházat. Az egyház pedig a Pál apostolra hivatkozó ekkleziológia szerint Krisztus
