Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - NÉMETH ZSOLT: Kepler pályái és a világharmóniák

nem tudott magyarázatot adni, hogy a kép miként fordul vissza, azt azonban felismerte, hogy a rövidlátás és a távollátás olyan szemüvegekkel javítható, amelyeknek lencséjét különböző alakúra csiszolták. Ez számára is különösen fontos felismerés volt, maga is rövidlátó lévén. Az Optica kiadása után nem sokkal ismét tudományos kitérőre kényszerült: 1604 októberében feltűnt a Kepler-féle szupernóvaként ismertté vált égitest. A császár és egész Prága a birodalmi matematikustól várt eligazítást. Kepler nem is késlekedett, és villámgyorsan írt egy ragyogó rövid tanulmányt, mellyel megnyugtatta a kedélyeket. Két évvel később De Stella Nova címmel könyvet jelentetett meg a témáról, melyben már az „új csillag" fényének fokozatos halványulásáról is számot ad. A Marssal folytatott hadakozása 1605-re sikerre vezetett. Újszerű kérdésfeltevései, találékony matematikai módszerei és az a bátorság, amellyel a korábbi előfeltevésekkel leszámolt, végül elvezették azokhoz a felismerésekhez, amelyeket ma Kepler I. és II. törvénye néven tartunk számon. Az első döntő lépés az volt, hogy a vörös bolygó mozgásából rájött: a Föld is szükségszerűen mozog, ráadásul napközelben és naptávolban más sebességgel. Mivel a bolygókat mozgató erő eredetét is kereste, s azt helyesen a Naphoz kötötte, azonnal kiderült, hogy „a Nap vajként megolvasztja a ptolemaioszi gépezetet"

25 (értsd az excenterek és epicikloisok bonyolult rendszerét - N. Zs.), amely mögött nincsen mozgatóerő. Természetesen a „hibrid" tychói rendszer sem járt jobban. A nehézségeknek azonban még nem volt végük. Hiába próbálkozott minden módon különféle excentrikus körpályákkal, számításai nem egyeztek a megfigyelésekkel. 1604től mindez oda vezeti, hogy már körtől eltérő pályákat is figyelembe vesz, és 1605 tavaszán eljut az ellipszispályákig, melyeknek egyik fókuszában áll a Nap. Befejezi és nyomdába adja a Mars pályájával foglalkozó, immár évek óta készülő munkáját, mely az Astronomia Nova címet viseli, s mely alcíme szerint „okokon, vagyis égi fizikán" alapul. Vége annak a korszaknak, amely csak hipotéziseket tudott gyártani a bolygók mozgásáról. A rendszerbe rend került, s az elemek számíthatókká váltak a többi elem segítségével. Kepler beteljesítette Tycho utolsó kívánságát, ha nem is pontosan úgy, ahogy a dán tudós gondolta - mindenesetre halhatatlanná tette nevét és méréseit. Az Astronomia Nova, mely csak 1609-ben látott napvilágot, hatalmas megbecsülést vívott ki szerzőjének mind a császárnál, mind az európai tudományos közéletben. 1610-ben a sors felkínálta annak a lehetőségét, hogy Kepler együtt tudjon működni a kor másik legnagyobb élő csillagászával, Galileo Galileivel. Március 15-én érkezett a hír a birodalmi matematikushoz, hogy a toszkán csillagász holdakat fedezett fel a Jupiter körül. Hamarosan kézbe kaphatta a Siderus Nunciust, melyben Galilei beszámol felfedezéséről. Üzenet is érkezett Keplerhez a szerzőtől, melyben véleményét kéri. A toszkán követ postafordultával vitte a választ: Kepler lelkesen gratulált a felfedezéshez, és örömmel nyugtázta, hogy az erősíti a kopernikuszi rendszer pozícióit, hiszen immár egyértelmű, hogy nem minden égitest kering a Föld körül. Ugyanakkor udvariasan emlékeztette az olaszt mindazoknak a kutatásaira, akiknek az eredményei ugródeszkát jelentettek Galilei felfedezéséhez. A válasz fölöttébb lakonikus volt: „Köszönöm Önnek, mert Ön volt az első, sőt gyaIlii