Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.
nősen esküt tettek: a vazallus ura szolgálatára, a hűbérúr pedig vazallusa védelmére és eltartására. Ettől kezdve életfogytig összekötötte őket a kölcsönös jogok és kötelességek köteléke. A hűbérúr ezután megcsókolta és felruházta (investitura = felruházás) új vazallusát státusa szimbólumaival: egy lándzsával (esetleg karddal), egy zászlóval (ebből alakult ki később a címeradományozás szokása), s az írásbeliség elterjedésével egy szerződéssel. Volt, ahol egy marék földet is kapott az új vazallus a birtokadomány jelképeként. Érzékletesen írja le a szertartást a francia Jean Bodel (1165? - 1210) hivatásos trubadúr, saját kora gyakorlatát visszavetítve Nagy Károly korába. A történészek véleménye szerint nem sok eltérés lehetett a 8. és a 12. századi hűbéri eskü között. 134 „Berard de Monsdidier Károly elé jővén, Az ő embere lett térdre ereszkedvén; A császár megcsókolta felemelvén, S szavát adta néki fehér zászló révén." 135 A földbirtokadomány, vagyis afeudum, amelyről a feudalizmus a nevét kapta, a javadalom (beneficium) korábbi gyakorlatából alakult ki: a birtokkal javadalmazott személy különböző ellenszolgáltatásokkal tartozott az adományozónak, tehát tulajdonképpen szerződéses viszonyról volt szó. A Karoling-korban vált általánossá a katonai szolgálat mint ellenszolgáltatás, s ez a „lovagi kötelesség" jelentéstartalmának szélesedésével kiterjedt a tanácsadásra, bírósági szolgálatra, pénzbeli támogatásra, szállásadásra, házassági engedélykérésre stb. Mind e kötelezettségek teljesítése fejében a hűbéres megkapta a birtok jövedelmét és minden lakója felett a joghatóságot. A birtok tehát eredetileg nem volt az övé: ha nem teljesítette kötelességeit, a föld és annak jövedelme visszaszállt a tulajdonos hűbérúrra. A hűbéri rendszer „akkor kezdett működni, amikor a hűbér örökletes lett, s amikor a vazallusrendszer összeolvadva egységes egészt képezett. A vazallus helyzete és a hűbérbirtok tulajdonjoga közötti megbonthatatlan egység képezte a feudális rendszert." 136 Ez a rendszer azonban önellentmondásra épült, s így magában hordozta a viták és háborúk sorát. A hűbéresek ugyanis vazallusként uruk érdekeinek megvédelmezésére esküdtek fel; a hűbérbirtok tulajdonosaként azonban saját érdekeiket tartották szem előtt, s ez gyakorta ellentétes volt hűbérurukéval. Az ilyen feszültségek nemcsak világi szereplők között fordultak elő, hanem például az uralkodó és a püspökei, vagyis tágabb értelemben az állam és az egyház között is. A kora középkorban kibontakozó írásbeliség sokat köszönhetett a hűbériség szerződésekkel átszőtt, hierarchizált rendjének. A társadalom hierarchikussága részint a római birodalmi örökségből, részint az egyház eleve hierarchikus felépítettségéből táplálkozott. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy - amint erről korábban már volt szó - éppen a 8-9. században fogalmazódik meg az egyház és a társadalom azonosságának koncepciója. Ebben az elméleti térben teljesen logikus az a jogelv, hogy „minden embernek kell hogy ura legyen". A legfőbb hűbérúr maga Isten, akinek két fó'vazallusa a pápa és a császár, ők rendelkeznek - már amennyire ember rendelkezhet - szuverenitással; mindenki más az úgynevezett hűbéri piramis megfelelő szintjén állva, velük
