Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

den érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust".

113 A porta (kapu) volt az összeköttetés a szerzetesek zárt világa, a clausura és a külvilág között. Éppen ezért a portarius (kapus testvér) kiemelten szerepel a Regulában: „A monostor kapujához rendeljenek egy idősebb, okos testvért, aki értelmesen tud választ adni, és akit éltes kora nem enged elcsatangolni. A kapusnak a kapu mellett legyen a szobája, hogy az érkezők őt ott mindig megtalálják, hogy tőle feleletet kaphassanak."

114 A vendégeket a hospitiumban (vendégház) szállásolták el, s különös megbecsüléssel vették körül őket, különösen a zarándokokat: „Minden érkező vagy távozó vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek: meghajtott fővel vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak. Ha a fogadás megtörtént, vezessék a vendéget az imádságra, azután üljön le velük az elöljáró, vagy akit ő kirendel. Olvassanak föl a vendég előtt a Szentírásból, hogy épüljön, aztán pedig teljes szeretetszolgálattal legyenek iránta. Az elöljáró a vendég kedvéért megszegheti a böjtöt, hacsak nincs különben is böjti nap, amelyet nem szabad megszegni, de a testvérek folytassák szokott böjtjüket. Az apát adjon vizet a vendégek kezére, s minden vendég lábát az apát is, az egész közösség is mossa meg. [...] Nagy gondot fordítsanak a szegények és zarándokok befogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust; míg a gazdagokkal szemben érzett félelem maga is tisztelet vált ki. Az apát és a vendégek számára legyen külön konyha, hogy a bizonytalan időben érkező vendégek... ne zavarják a testvéreket. [...] A vendégekhez pedig, aki arra parancsot nem kap, semmiképpen ne csatlakozzék, és velük beszédbe ne elegyedjék, hanem ha találkozik velük vagy meglátja őket, alázatosan köszönjön..., és áldáskérés után menjen tovább azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad a vendéggel beszélgetnie."

115 Minden bencés közösség egy-egy kis önálló és önellátó világ. Ennek jegyében nincs olyan monostor, ahol ne lenne malom, borospince, sörfőzde, pékség, olajütő, mindenféle műhely, házi majorság, halastó; az apátságok tulajdonképpen nagyüzemek, hiszen míg ebben a korban a falvak lakossága kivételes esetben haladta csak meg a 150 főt, addig nem ritkák a többszáz személyről gondoskodó monostorok. Ismert, hogy a sankt galleni monostor például naponta ezer kenyeret sütött, s még nem is szóltunk az ehhez kötelezően csatlakozó napi ellátásról. Ez nagyságrendekkel nagyobb volument jelent a városi viszonyokhoz képest is. A Regula keveset említi a monostor javait, de előírja, hogy gondot kell rájuk viselni, számon kell tartani mindent, semmit nem szabad eltékozolni. „Cellariusnak (házgondnok) olyat kell kiválasztani a közösségből, aki bölcs, érett jellemű, józan, az evésben mértékletes, nem gőgös, nem heveskedő, nem igazságtalan, nem nehézkes, nem pazarló, hanem istenfélő, hogy mintegy atyja legyen az egész közösségnek. [...] A monostor minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét. Semmit se tartson elhanyagolható csekélységnek. Ne legyen se fösvény, se pazarló, se a monostor vagyonának tékozlója, hanem mindent mértékkel tegyen."

116 Annak ellenére, hogy szerzetesi fegyelem fokozatosan hanyatlott, s ezt egyetlen szerzetesi reform sem tudta igazán ellensúlyozni, a Regula mégis bizonyos mérséklő szerepet játszott. Ali. századtól kezdődően adományozás, öröklés vagy vásárlás okán egyre hatalmasabb birtokokkal rendelkeztek a szerzetesrendek, de néhány esettől el-