Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

tekintve nem jellemző rájuk a világi nagybirtokoknál gyakran megfigyelhető, embert és környezetet egyaránt érintő kizsigerelés és rablógazdálkodás. A bencések - és az ezredforduló után az újonnan alakuló szerzetesrendek - gondoskodtak a tervszerű munkáról, a termőföldek javításáról, újabb és alkalmasabb növények termesztéséről. Ezt kiegészíti az ipari jellegű tevékenységek fejlesztése. A bencés birtokok két részből álltak. Az egyik a majorság, ezt közvetlenül a cellarius felügyelte, és maguk a szerzetesek, valamint a segítő testvérek gondozták, szükség szerint alkalmi napszámosok vagy fizetett béresek segítségével; ez a terra dominica, általában az apátság birtokainak 15-28%-át teszi ki. E terület 1-2%-án szőlőművelés folyt. A másik részt telkekre osztva parasztcsaládoknak adták ki természetbeni fizetségért, vagyis bérbe, öröklődő használatra; ez a terra mansionata. Általában véve elmondható, hogy a szerzetesi birtokokon élők jobb és nyugodtabb körülmények között élhettek. Az apátságok nem tudták felélni gazdaságaik esetenként óriási hasznát, hiszen a Regula ezt nem engedte. Ezért egy részét visszaforgatták a föld és a birtokaik javításába, bővítésébe, beleértve a monostort és főleg a templomot. Például utakat és hidakat építettek, mocsaras vidékeket rendeztek, folyókat szabályoztak, vagy éppen új technikai-mezőgazdasági módszerekkel kísérleteztek. Másik részét „alamizsnálkodásra" fordították. Ez nem csupán szegényeknek osztogatott adományokat jelent, hanem ispotályok, ingyenkonyhák, szeretetházak, zarándokszállások és iskolák építését, illetve fenntartását is.

117 Nagy Károly és Jámbor Lajos minden bizonnyal nemcsak vallásos lelkületüktől indíttatva támogatták a szerzeteseket, hanem józan gyakorlati megfontolásokból is: világosan látták, hogy a monostorok világán belül a Regula képes megakadályozni, vagy legalábbis csökkenteni a „civil szférában" szokásos hatalmi veszekedéseket, s ezért érdemes általánosan kötelezővé tenni, és gondoskodni betartásáról. Emellett példát is adhat a világ számára. Az Aachenben megfogalmazott, és 817. július 10-én császári rendeletként kiadott Capitulare monasticum (Szerzetesi törvény) tehát a birodalom összes apátsága számára előírta az eredeti benedeki Regula alkalmazását és pontos betartását. 76 pontban, amelyek gondolatilag nem logikusan követik egymást, nyomatékosabbá tettek egyes liturgikus és életviteli szabályokat. Az apátok kötelessége lett, hogy visszatérve apátságukba, a Regulát „egyszerű szavakkal" részletesen beszéljék meg és értessék meg szerzeteseikkel, és „hathatósan végrehajtani törekedjenek,"

118 illetve „aki képes, tanulja meg kívülről".

119 A liturgikus cselekményeket pedig „úgy ünnepeljék, ahogy az Szent Benedek Regulájában található".

120 A szerzetesi öltözék pedig ne legyen hivalkodó, „se túl közönséges, se túl értékes, hanem közepes".

121 Érdemes azonban felfigyelnünk arra, hogy a ruházkodás kérdésében eltértek a Regulától; érzékelhető, hogy nem a betűjét, hanem a szellemiségét akarták érvényre juttatni. Dél-Itália melegebb éghajlatán kevesebb ruha is elegendő volt, a hűvösebb frank területeken már kevésbé. Aachenben pontosan meghatározták, milyen és mennyi ruhadarabot kaphatnak a szerzetesek, de ez a felső határ. Ha ennél kevesebbet tart szükségesnek az apát, szabadságában áll eldönteni. „Minden monachusnak lehet két alsóinge, két tunikája, két kukullája, két sapkája, akiknek pedig