Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

akkor még eredménytelenül. Ezt a lépését Bizáncban helytelenítették és elszakadási kísérletként értékelték. Ebben közrejátszott az is, hogy Konstantinápolyban barbárnak tartották a Nyugatot, ugyanakkor a görögök nem voltak segítőkészek. Zakariás pápának (741-752) átmenetileg sikerült békét kötnie a longobárdokkal, de halála után előrenyomultak Ravennán át Róma felé. II. István pápa (752-757) - mivel hiába fordult Bizánchoz - kénytelen volt Pippintől segítséget kérni, anélkül, hogy nyílt szakításra került volna sor a császári udvarral. Személyesen kívánt a királlyal tárgyalni, ezért inkább elutazott Frankföldre,

22 ám az út a longobárd királyságon keresztül vezetett. Aistulf király

23 (749-756) - amint az egyik forrás írja - „miként oroszlán csikorgatta a fogát",

24 de átengedte. Hosszas tárgyalások után, miközben a pápa „könnyek között kérte, hogy Szent Péternek és a rómaiaknak ügyét vezesse",

25 a frank király kötelezettséget vállalt a segítségre, s arra, hogy a longobárdoktól visszafoglalt területet nem tartja meg, hanem a pápának adományozza. A pápa azzal is kedvezni akart, hogy kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy olyan uralkodót válasszanak, aki nem ahhoz a nemzetséghez tartozik, amelyet az előrelátó isteni gondviselés a legnagyobb méltóságra rendelt.

26 A megállapodást megpecsételendő - mintegy viszonzásként - királlyá kente Pippint. A legitimációs szándéknak ebben az eseménysorban és értelmezésben nem jut túl sok szerep. Tény, hogy a katonailag gyenge pápaság számára az egyetlen valóban erős védelmező szövetséges csak a frank királyság lehetett. Materiális szempontból Pippin nem is nyert semmit a megállapodással: belebonyolódik egy háborúba, amelyhez semmi érdeke nem fűződik, s a nagy anyagi és emberveszteségek árán elfoglalt területekről is eleve le kell mondania. Mi volt akkor az ok, ami a királyt mégis a pápa szövetségesévé tette? Pusztán a kereszténységhez tartozás nem látszik elégséges indoknak, hiszen ez meglévő adottság volt, erről nem kellett volna hosszasan tárgyalni. A hála mozgatta volna - mint sokan vélik -, hiszen az előző pápa közbelépése jóvoltából került trónra? De ebben az esetben is feleslegesnek tűnnek az elnyújtott egyezkedések. Sokkal valószínűbb annak felvetése, hogy - bár Pippin helyzete a gyakorlatban biztos volt - nem volt megelégedve annak eszmei-(jog) elvi megalapozásával. Ezért igényelte, hogy katonai segítségnyújtása fejében a pápa őt és két fiát „szent kenettel a királyi méltóság tiszteletére" felszentelje.

27 Ez utóbbi nemcsak Pippinnek szóló gesztus volt István pápa részéről, hanem komoly üzenet lehetett mindenki számára: Childerik leváltása valóban dinasztiaváltás volt, hiszen itt vannak, jogilag is kétségbevonhatatlanul, a királyi trón örökösei. Ráadásul a pápai felkenés összekötő kapocs lehetett a hagyományos, vérségi jogon öröklődő uralkodói szentség (felicitas) és Pippin új, dinasztikus szentsége (sanctitas) között.

28 Pippin legitimitását az egyházi jellegű megerősítő/felszentelő felkenésen kívül más módon is kifejezésre juttatta a pápa: fiaival együtt a patrícius Romanorum (a rómaiak patríciusa) méltóságával ruházta fel. Ebben az időben ez a fogalom már mást jelentett, mint századokkal korábban. Bizánci területen udvari rang volt, Nyugaton pedig a katonai főparancsnok (magister militum), illetve még néhány más, magas beosztású katona és hivatalnok megtisztelő címe lett. A frank uralkodók közül elsőként Chlodvig viselhette ezt a titulust 508-tól Anasztasziosz császár jóvoltából. Itáliában a császári hely-