Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

tartó, a ravennai exarcha és a rómavárosi dux (hadvezér) viselte a patrícius címet. Különösen fontos kötelességük volt a rómaiak és a római egyház védelme. így érthető, hogy István pápa miért tüntette ki ezzel Pippint és fiait. A Karolingok később is vállalták a „rómaiak" védelmét, s ez már a longobárdok elleni hadjáratokban jól jött, hiszen jogossá tette Pippin fellépését, és azt is egyértelművé tette, hogy nem saját magának akarja meghódítani a longobárd királyságot, hanem védelmezői kötelességét teljesíti.

29 Nem egészen mellékes kérdés, hogy volt-e joga ilyen címet és hatáskört adni a pápának. A szakirodalom feltételezi, hogy István pápa ezt a császár megbízásából tette, tehát az adományozás nem lehetett „jogbitorló vagy forradalmi aktus Bizánc ellenében".

30 Véleményem szerint a jogbitorlás vagy lázadás gondolata vagy szándéka nem is merülhetett fel a pápa környezetében. Mint volt róla szó, a később Donatio Constantini néven ismertté vált irat lényege a gyakorlatban ekkor már létezett: a pápa tudatában volt annak, hogy Nyugattal és Róma megvédelmezésével kapcsolatban különleges jogai vannak. Ebbe a jogkörbe pedig beletartozott a szövetségkötés és a patríciusi cím adományozása is. Pippin szempontjából a patríciusi cím és a vele járó „rómaiak védelmezője" megbízatás nemcsak a hadjárat jogszerűségét biztosította. Sokkal fontosabbnak tekinthette, hogy a pápától, a Nyugat fölötti tekintély birtokosától a felkenés és a titulus által örököseivel együtt legitimációt kapott. Immár nemcsak hatalommal, hanem tekintéllyel is rendelkezett.

31 Utódai ezen az úton haladhattak tovább. Az „Isten kegyelméből király" formula már Pippin idejében feltűnik, de csak Nagy Károly kancelláriájában vált általános gyakorlattá. Több forrásból ered: egyrészt kötődik a pogány római császársághoz is, hiszen az uralkodó hatalmának eredetét ott is így határozták meg; másrészt a kereszténységhez is kapcsolódik, hiszen az ószövetségi királyok is Isten kegyelméből uralkodhattak. A frankok tehát a rómaiaknak is utódai, s a választott népnek is, vagyis ők az újszövetségi Izrael, apopulus Dei.

32 Ez a kettős öntudat és a hozzá kapcsolódó kettős legitimáció magasan kiemeli a frankokat kora középkori környezetükből. Látszólag jelentéktelen mozzanat, hogy amikor II. István pápa 754. január 6-án megérkezett Pippinhez, akkor a király különleges tiszteletadással fogadta: „Mikor a király értesült a boldogságos pápa megérkezéséről, feleségével, fiaival és a nemességgel együtt a legnagyobb sietséggel eléje utazott. [...] O maga azon helységben levő palotájánál, amelyet Ponthionnak hívnak, oly módon fogadta a szentséges pápát, hogy mintegy három mérfölddel a palota előtt leszállt a lóról, és feleségével, fiaival és a nemesekkel nagy alázattal a földre vetette magát. Azután, mint egy lovász, egy hosszú szakaszon a pápa nyerge mellett futott."

33 Valószínűleg eszébe sem jutott Pippinnek, hogy ezzel a gesztusával egy hagyományt alapoz meg éppen, amelyet bő háromszáz évvel később VII. Gergely már pápai előjogként fog elvárni, s amely ellen újabb nyolcvan év múlva I. Rőtszakállú Frigyes tiltakozik majd. Pippin türelmes és messzetekintő, kegyes és gyakorlatias, békeszerető és csatában legyőzhetetlen vezető volt. Ezek a tulajdonságok nem voltak jellemzőek eddig a galliai királyokra. Jól előkészítette fiának, Nagy Károlynak az uralkodását, akinek hosszú kormányzása alatt vált Gallia Frank Birodalommá. Tisztában volt azzal, mekkora ne-