Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.
Ebben a helyzetben a pápák mintegy felhatalmazva érezték magukat arra, hogy saját lehetőségeik szerint oldják meg az ügyet. Erre nem kizárólag katonai gyengeségük késztette őket, hanem lelki küldetéstudatuk is: Róma püspöke egyúttal Nyugat pátriárkája is, kötelessége tehát nyájával lennie. A keresztény Nyugat ebben az időben mivel Észak-Afrika és Hispánia szaracén kézre került - az írekre, angolszászokra, frankokra, bajorokra és longobárdokra korlátozódott; s e csoportok rendkívül különböző kapcsolatban álltak a pápákkal. A longobárdok ugyan már felhagytak az arianizmussal, de annál inkább törekedtek arra, hogy hatalmuk alá hajtsák Itália még bizánci fennhatóságú területeit, s ezzel veszélyeztették a pápát. Az íreknek megvolt a maguk külön útja, s bár jelentős missziós tevékenységet folytattak a kontinensen is, nem vettek részt a „nagypolitikában". Az angolszászok tisztelték a pápát mint egyházi fejüket, de segítségnyújtás szempontjából szóba se kerülhettek. Mivel pedig a bajorok és akvitánok nem reagáltak, maradtak a frankok mint utolsó szalmaszál. 20 Ullmann arra hívja fel a figyelmet: a pápaság megtanulhatta a Pippin előtti évszázadok eseményeiből, hogy mint intézmény teljesen erőtlen, ha nem tud olyan védelmezőre vagy támogatóra számítani, aki elég erős ahhoz, hogy a fenyegetéseket elhárítsa. 21 Ráadásul egy ilyen szövetségkötés következményei a pápaság intézményének lényegét, a primátusság kérdését is érinthették. Róma püspökei mindig gondosan őrizték annak tudatát, hogy ők Szent Péter utódai. Bizánc császárai és pátriárkái azonban - bár megadták a tiszteletet - gondosan vigyáztak saját egyházi autonómiájukra. Az I. Leó pápa által kidolgozott doktrínát (a római egyház az egyetemes egyház feje és anyja, akinek minden keresztény és az egész emberi és egyházi élet alá van vetve) éppen a pápasággal közvetlen kapcsolatban álló politikai hatalmak, mint Konstantinápoly és a longobárdok, egyáltalán nem fogadták el feltétel nélkül. Számukra egészen mást jelentett a pápai primátusság, mint Péter helytartójának. Ezzel szemben a frankok - egyrészt karoling vezetőik, másrészt a közöttük tevékenykedő angolszász misszionáriusok hatására, illetve saját egyházreformeri törekvéseik eredményeként is - készek voltak a római egyházat és a pápát az egyházi hagyomány és tan kizárólagos letéteményesének elfogadni. Ez fakadhatott a frankok eredendő, kereszténységtől független vallási és nem vallási hagyományából. Azt bizonyosnak tekinthetjük, hogy Pippin felismerte: a pápasággal kibontakozó szoros kapcsolat és az ebből származó legitimitás olyan többletet biztosít, amely kiemeli a frankokat a környező népek közül. Pippin még csak megsejthette, hová vezethet ez a többlet; fia és unokája már tapasztalhatták is: a frank birodalmi tudatnak egyáltalán nem elhanyagolható, nem mellékes összetevője lett a keresztény világ = frankok képlet. Nem meglepő, hogy a 9. században voltak pillanatok, amikor a frank teológusok számára a pápai eszme jelenvalóbb volt, mint magának a pápának. Ekkor bontakozik ki a középkori pápaság; a frankok szerepe nem hagyható figyelmen kívül a III, Ince teokráciájáig vezető úton. A 9. század végéig három fázist különíthetünk el: a pápai-frank kapcsolatok megalapozását, vagyis a Nagy Károly császárrá koronázásáig tartó időszakot; a kapcsolatok szerződéses konszolidációjának korát Jámbor Lajos és I. Lothar alatt; valamint a frank császárság védnöksége alatt megújult lelki autoritással és vezetőerővel rendelkező pápaság korszakát. Korábban Martell Károlynál próbált III. Gergely pápa (731-741) támaszt találni, ám
