Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

mányban". Kis Magyar Pornográfia című művében a jeles szerző tovább is fűzi a gondolatot: ha ugyanis az író „kicsit is jó, akkor amúgy is nyakig benne van az egészben, ha meg nem..." - s gondoljuk tovább, egyetértőleg: akkor minek ágál a magyarságával? Világos, hogy válaszmondat ez: arra a sokáig, sokaktól hangoztatott követelményre, erkölcsi fölhívásra reagál, hogy az író szolgálja nemzetét. Ne kényszerítsék arra az írót, mondja Esterházy, hogy „vízügyi hivatalnok" legyen, mert nem ez a dolga. Az ő mestersége a szavakkal való bánás, ő „a szavak embere". A híres mondattal a maga eredeti öszefüggésében nincs is semmi baj - ám ahogy új szállóigévé lett, erősen ideologikus töltést kapott, s alkalmassá vált arra, hogy visszamenőleg is leértékelje és gyanússá tegye a nemzeti-közösségi irodalmi hagyományt. Leginkább a felszólító mód zavaró Esterházynál, ami persze az eredeti, vitatott mondatnak is tehertétele. („Az író gondolkozzék népben-nemzetben...") Különösen feltűnő ez a normativitás egy alapvetően liberális ars poetica esetében, hiszen Esterházy itt voltaképpen az írói szabadság hitvallását fogalmazza meg. Azonban úgy áll ki e szabadság mellett, hogy szinte „letilt" - tabu alá helyez - bizonyos írói témákat és magatartásokat. A kommentárban persze tompítja a felszólítás élét azzal, hogy föltételezi: aki igazán író, amúgy is (anélkül, hogy közvetlenül beszélne róla) „nyakig benne van az egészben" - tehát bizonyos értelemben mindenképpen „nemzeti író". Mégis fölényes és támadó kritikát érezhetünk a fordulatban, hiszen az is kihallható belőle, hogy annál, aki „népben-nemzetben gondolkodik", bizonyára gond van az „alannyal-állítmánnyal" - tehát a mesterség tekintetében nem igazi író. Elgondolkozhatunk azon is, hogy ez az új (liberális? posztmodern?) ars poetica miért az evidenciát hangsúlyozza, s az esetleges meghatározásától, fölemlítésétől óv. Hiszen könnyű belátni, hogy nem az magától értetődő, hogy egy író a nemzeti közösség elkötelezettje (amit ezért felesleges is lenne emlegetni), hanem az, hogy a nyelv művésze. Ez utóbbit tehát nem kellene külön hangsúlyozni: ha valaki nem mestere a nyelvnek, nem is író, és fölösleges azzal foglalkoznunk, hogy mit gondol a nemzetről. Azon lehet és érdemes vitatkozni, hogy az egyként „alanyban-állítmányban gondolkozó" írók milyen létélményt közvetítenek írásművészetükkel, s hogy a magyar nyelven író szerzők számára ez a létélmény szükségszerűen összekapcsolódik-e a képviseleti irodalomeszménnyel. De azt sugallni, hogy azok az írók, akik a maguk számára kötelezőnek érzik a szolidaritást nemzetükkel, eleve korszerűtlen dilettánsok lennének, legalább olyan méltánytalanság, mint a „nemzeti" témáktól tartózkodó írókról föltételezni, hogy nem éreznek együtt nemzetükkel. Aligha cáfolható, hogy a váteszi írómagatartás Magyarországon olyan remekművek sorát hozta létre, amelyek irodalmi kultúránk specifikus értékei. E művekben a nemzeti alapélmény (amelyet, hangsúlyozzuk ismét, nem pusztán politikai állásfoglalásként, hanem létélményként értékelünk), nem pusztán „téma" vagy külső „járulék", hanem azok nyelvi-poétikai megformálását alapvetően meghatározó sajátosság. Néhány példát hozunk erre, különféle korszakokból és műfajokból. Zrínyi az európai barokk eposznak olyan sajátos változatát alkotta meg a Szigeti veszedelemmel, amelynek szerkesztésmódját, az antik hagyomány felhasználásának mikéntjét és nyelvi-verstani sajátosságait