Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

éppúgy meghatározta a nemzeti sors kifejezésének és a közösségi energiák mozgósításának prófétai szándéka, mint eszmeiségét. Berzsenyi a horatiusi vátesz-ódák szuverén hazai változatát hozta létre a 19. század elején - e művek egyszerre példái a legmagasabb rangú klasszicista imitációnak és a romantikus prófétizmusnak. Kölcsey nemcsak egyedi formai-nyelvi bravúrt hajtott végre a Hymnus megalkotásával, midőn a reformáció korának eszmei és nyelvi hagyományát és a kuruckori közköltészet elemeit ötvözte a klasszicista-romantikus ízléssel, hanem olyan verstípust is alkotott - a profetikus történelmi-összegező nemzeti óda, illetve fohász verstípusát -, amelyet számos szuverén remekmű követett a 19-20. században: Vörösmarty, József Attila, Illyés életművében. Petőfi egész életműve arra példa, hogy a személyes-önstilizáló élménylíra milyen nagyvonalúan kapcsolható össze a közösségi felelősséget és aktivitást sugalló-hordozó költői beszédmóddal. Arany a költői elbeszélés és a ballada különféle változataiban alkotta meg a nemzeti létélményének megfelelő legkülönfélébb nyelvi-költői formákat. Mindezek a példák nem tematikailag meghatározott esetei a nemzeti képviseleti költészetnek, hanem olyan egyedi poétikai megoldások, amelyek azt bizonyítják, hogy a fölvállalt „nemzeti megbízatás" nemcsak tehertétele és akadálya lehet az írói nyelv- és formaművészet kiteljesedésének, hanem elsődleges ösztönzője, kibontakoztatója is. Igaz ugyanakkor, hogy az említett példák a korábbi évszázadok során mind olyan irodalomszociológiai helyzetben jöttek létre, amelyben a költő közéleti szerepvállalása és iránymutatása nemcsak magától értetődő volt, hanem a közvélemény egyenesen el is várta. A 20. századra ez a helyzet megváltozott, s egyre inkább anakronisztikussá vált, hogy az írók közvetlenül hatni akarjanak a társadalomra. De valóban ennyire egyértelmű lenne ez a változás? Tényleg lehetetlenné, művészileg terméketlenné válik az irodalmi műben megmutatkozó „képviseleti" szándék attól, hogy az olvasó már nem föltétlenül „fölkentet", orákulumot lát a nemzet íróiban? Két ellenvetés is tehető. Az egyik: a képviseleti szerep válsága önmagában is lehet forma- és értékteremtő írói tapasztalat, amely hozzásegíthet a nemzettel kapcsolatos irodalmi eszmélkedés elmélyítéséhez. A másik: az írói „vezérszerep" felbomlásával, illetve átalakulásával a 20. század folyamán nem szűntek meg azok a közösségi-társadalmi gondok (ellenkezőleg: inkább súlyosbodtak), amelyek a „létezés-szakmában dolgozó" író számára alapélményként, tehát olyan alkotói ösztönzésként jelennek meg, amelyek sajátos új poétikai megodásokat kívánnak. így a váteszi szerep megszűnése vagy elavulása nem jelenti egyben a nemzeti aggodalom, a közösségi élmény által inspirált irodalom megszűnését és elavulását is. (Érdemes arra gondolni, hogy az előző évszázadok során is mindig változott a nemzeti költészet poétikája. Zrínyi és Arany epikájában, Berzsenyi, illetve Petőfi lírájában alighanem több az eltérő sajátság, mint a hasonlóság.) A 20. században tehát a nemzeti költészet egyik nagy ösztönzője a prófétai szerep válsága. Az író azt tematizálja, hogy vátesznek, szószólónak kellene lennie - ugyanakkor kifejezi, hogy ez tragikusan, sőt tragikomikusán lehetetlen. Hivatása van, ám ezt a hivatást, számos bonyolult és összefüggő okból, lehetetlen teljesítenie. E paradox írói szerepélmény legnagyobb formátumú, egyben talán a mindenkori magyar vátesz-költészet legnagyobb szabású képviselője természetesen Ady Endre; de más hangsúlyok-