Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

lolásától". Csakhogy ugyanakkor: van-e nagyobb én-költő irodalmunkban éppen Petőfinél? Az ő költészetében az Én mitologizálása és mindennapi tapasztalatainak már-már dokumentarista számbavétele nemcsak megfér a nemzeti szószóló elhivatottságával, hanem mondhatni szükségszerű kapcsolatban áll vele. (A számtalan lehetséges példa közül említsük meg azt a gesztust, ahogyan Az alföldben úgy avatja magyar jelképpé a pusztát, hogy személyes, számára adott fontosságát emeli ki: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép...") Az én-irodalom és a nemzeti elkötelezettség írói kifejezése között éppúgy pozitív kapcsolat lehet, ahogyan a létirodalom és a váteszköltészet között. Az önnön sorsát, szerepét kutató, kifejező - sőt művében részben megalkotó - író számára nemzeti meghatározottsága, közösségéhez fűződő kapcsolata éppen olyan sorsmozzanat, mint férfi vagy női mivolta, testi adottságai, lelki alkata így szükségképpen beépül a vallomásos irodalom fő motívumai közé. Ami pedig az írói nyelv kérdését illeti: van-e jobb lehetőség a szuverén nyelvi univerzum kialakítására, mint a „nyelvében él a nemzet" sajátos hazai tapasztalatának feldolgozása? A nyelvi autonómia végletes elméleti követelménye - tudniillik hogy az irodalmi mű voltaképpen nem más, mint nyelvi produktum, amelynek az irodalmon kívüli világra vonatkozó „jelentése" lényegében nem lehet - az utóbbi egy-két évtized irodalmi közbeszédében vált uralkodóvá Magyarországon. Ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nyelvközpontúság követelménye jellegzetesen posztmodern fejlemény, és az ezzel kapcsolatos álláspontok csak az ezredforduló irodalmi életének alapkérdései. Holott - ha nem is ennyire végletesen és explicit módon - az irodalmi vitáknak mindig is központi kérdése volt az a dilemma, hogy minek is tekintsük elsősorban az írót: a nyelv művészének vagy a valóság alakítójának. Csak két történelmi példát emeljünk ki: Kazinczy és a romantikusok vitája éppúgy e kérdések körül forgott, mint a Nyugat esztétikájával kapcsolatos polémiák. Osvát Ernő híres hitvallása („írj bármit, csak tudd megírni!") mi más, mint az irodalom esztétikai, ebből következően nyelvi autonómiájának hangsúlyozása? És Kosztolányi többször megfogalmazott ars poeticája, amely röviden azzal a mondatával foglalható össze, hogy „az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet" - szintén kapcsolatba hozható a mai posztmodern nyelvközpontúsággal. Természetes is, hogy Kosztolányi éppen az „életes" Adyval szemben határozta meg a maga írói hitvallását, s hogy az ezredforduló szerzői közül sokan Kosztolányit tekintik példaképüknek és elődjüknek. „Örök" kérdésről van tehát szó, amelyről ugyanakkor - mint az ilyen nagy alapdilemmákról oly sokszor - elmondhatjuk, hogy (talán és részben) - álkérdés. Az „életes" és a „nyelvi" irodalomfelfogás szembeállítása az ízlés, az írói alkat és a világnézet szempontjából jogos és termékeny lehet, de ilyen alapon nem tudunk érvényes és tanulságos értékelést megfogalmazni az írói hitelességről és a művészi értékről, mint ahogyan a „korszerűségről" és az „elavultságról" sem. Témánk szempontjából: a „váteszi" irodalom jogosultsága, értéke és korszerűsége nem ítélhető meg azon az alapon, hogy az efféle művek nyelvileg „nem eléggé autonómak". Esterházy Péternek tulajdonítják az általa idézett (egyesek szerint Heltai Jenőtől, mások szerint Réz Páltól származó) bon mot-t: „az író ne népben-nemzetben gondolkozzék, hanem alanyban-állít-