Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

zadban feladat-átvállaló irodalom. írók és műveik a legutóbbi időkig végső soron tőlük idegen szerepet játszottak kultúránkban. így az irodalom ahelyett, hogy „önmaga" lett volna, a közélet valamiféle tartozékává és pótlékává vált. Kétségtelen, hogy sokszor maguk a magyar írók is panaszkodnak amiatt, hogy író voltuk elsorvad politikai kényszerszerepük következtében. A szenvedélyesen politizáló és a nemzet ügyét személyes sorsával azonosító Ady például így fakad ki a kényszerű közéleti viaskodástól kedvét veszítve: „...komédia minden, komédia Nézek immár nagyobbakra is..." Mégis: alighanem közelebb járunk az igazsághoz, ha irodalmunknak ezt a kényszerű-sorsszerű közösségi elkötelezettségét olyan helyi, nemzeti sajátoságként értékeljük, amely nemcsak irodalomszociológiai, hanem esztétikai összefüggésben is értelmezhető. A váteszi költészetet - és általában a nemzeti sorshoz kötődő írói magatartást - nemcsak tehertételnek, hanem sajátos értéknek is tekinthetjük, amennyiben meglátjuk benne a jellegzetesen hazai szellemi magatartást és az ebből születő rendkívüli művészi teljesítmények sorát. Ki tagadná, hogy Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady - a sort hosszan folytathatnánk - nem a közösségi feladatvállalás ellenében, hanem éppen annak ösztönző hatására alkotott kiemelkedő poétikai-esztétikai értékű műveket? Ahelyett, hogy folyvást a „politizáló irodalom" állítólagos magyar tehertételéről keseregnénk, jobb lenne észrevenni, értékelni és megérteni azt az egyedi esztétikai minőséget, amelyet a szószólói szerep „kényszere" hozott a magyar irodalomba. Mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy az irodalom közösségi hagyománya reálisan nem állítható szembe sem a művészet metafizikai igényével, sem az individuális önkifejezéssel, sem a szépirodalomtól elvárható nyelvi autonómiával. A nemzeti elkötelezettségű irodalom, ezen belül a váteszköltészet nem azonos a politikai költészettel; akkor sem, ha jelen van benne az aktuális politikai megszólalás, illetve a politikum mint ösztönzés és írói tárgy. A politikum és a nemzeti közösség ügye nem külső feladatként adódik a magyar író számára, hanem benső elkötelezettségként, s ami ennél is fontosabb: magától értetődő irodalmi „anyagként", témaként. Ottlik Géza, akit gyakran állítanak szembe a magyar kultúra „politizáló" hagyományával mint a „lételvű" irodalom képviselőjét (e szembeállítást alapvetően hamisnak tartom), az írót olyan emberként jellemzi, aki a „létezés-szakmában dolgozik". Minthogy azonban a létezést mindig meghatározottságaink szorításában tapasztaljuk meg, a magyar író nemcsak erkölcsi és politikai indíttatásból vállalja fel nemzete képviseletét, hanem azért is, mert számára e nemzet sorsában tapasztalható meg a létezés. A politikum így találkozik a metafizikai tapasztalattal, s a műben ezáltal kaphat sajátos esztétikai értéket. Vörösmarty, Arany, Móricz nagyszabású művészete bizonyíthatja ezt az állítást. De mi a helyzet az írói individualitással: az énkifejezés jogos (és nem csak a lírikusok számára fontos) igényével? Ezt látszólag valóban korlátozza a „prófétai" szerep. Petőfi aszketikus szigorral tiltja el korának költőit „saját fájadalmuk és örömük elda-