Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

természetesen nem nyomhatták el teljesen) az egyéni írói törekvéseket. A magyar író szembesült ugyan a korszak közös európai világnézeti ellentmondásaival, amelyek a nyugati romantikusok szemléletét és szerepalakítását meghatározták, de a nemzeti felelősség vállalása itt fontosabbnak tűnt, mint például a költői metafizika vagy mitológia kérdései, s a romantika „főszereplőjének", a zseniális személyiségnek a helyzete is másképpen alakult, mint a nyugati irodalmakban. Nálunk a költőnek nem kellett keresnie a „fölvállalható" ügyet, mint Byronnak - hiszen a képviselet feladata és a szószólói szerep szinte sorsszerű kényszerként adatott számára, már-már akadályozva autonóm művészi kibontakozását (legalábbis a közkeletű vélekedés így értékeli a magyar író kiemelkedően fontos társadalmi szerepét e korban). Ebben a váteszi szerepváltozatban így a közösségi-társadalmi mozzanat fontosabb, mint az önkifejezés és a szakrális-metafizikai vonatkozás - hacsak nem vesszük figyelembe, hogy a nemzet maga válik szakrális értékké a kor gondolkodásában. Ugyanez mondható el az önmagáért való költői szépség szerepéről. Számos ars poetica-értékű verset idézhetünk annak illusztrálására, hogy a társadalomépítő feladat előnyt élvezett az írói hivatás más vonatkozásaival szemben, s hogy ezt az író szükséges áldozatnak tartotta. „Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvözleni a szép természetet, Abrándaimnak fényes csillagokban S bimbók közt keresni képeket. (...) De engem fölver nyájas képzetimbol Komoly valónak súlyos érckara; Fajom keserve hangzik énekimből, Dalom nehéz koromnak jajszava." (Eötvös József: En is szeretném...) Petőfi híres, türelmetlen sorait pedig minden magyar olvasó jól ismeri: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd." Száz évvel később Illyés Gyula ironikus példázattal jellemezte a magyar író sajátos helyzetét. Eszerint nálunk az írók újra meg újra az árvíz veszélyeire figyelmeztetik közösségüket regényben, versben, drámában, publicisztikában - egészen addig, amíg valaki ingerülten meg nem kérdezi: „De hol van itt a vízügyi hivatal?" Illyés paraboláját általában úgy értik, hogy irodalmunk kezdettől fogva, de különösen a 19-20. szá-