Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

mélyült el a magyar önértelmezésnek az a modellje, amely évszázadokon át befolyásolta nemzettudatunkat, s klasszikus megfogalmazását Kölcsey Hymnusában nyerte el. Váteszi költészetünk nagy korszaka azért is a 19. század, mert e sajátos nemzeti hagyományt ekkor az európai romantika hatása is erősítette. A 19. században Európa-szerte fontossá vált a költő látnoki és képviseleti szerepe - éppen azért, mert a vallás és a közösségi összetartozás eszméje egyaránt kérdésessé vált a modernizálódás folyamatában. Két új eszme: a személyiség szinte kultikus tisztelete és a modern nemzeti gondolat ígért lehetőséget a válság leküzdésére. E két nagy romantikus alapélmény között azonban ellentmondás feszült, ami a romantikus életérzés diszharmonikusságának egyik fő oka volt. Az egyszeri és rendkívüli személyiség egyrészt önmaga kiteljesítésére, zsenialitásának korlátlan kibontakoztatására törekedett, másrészt azonban azonosulni akart nemzetével - vagy bármely vállalt közösséggel, amelyre eszményeit rávetíthette. A zsenialitás áldozati gesztusával állt olykor a rendkívüli művészegyéniség valamely magasztos vagy annak vélt ügy szolgálatába ahogyan a magányos zsenigőg nagy szerepjátszója, a romantikus mintaköltő, Lord Byron vállalta föl előbb az olasz egységért küzdő karbonárók, majd a görög szabadságharcosok ügyét. De nemcsak az „egyén vagy közösség" dilemmáját feloldani próbáló áldozatvállalás alakította a romantikus író váteszszerepét, hanem a metafizikai „képviselet" gondja is, amely a vallási válság és a természettudományos racionalizmus uralkodóvá válásának következtében vált sajátosan költői feladattá a romantikában. A romantikára jellemző költői metafizika és panteizmus az elveszített teljességélményt igyekezett viszszahódítani - s a romantikus költőket ez a törekvés is rokonította az egykori prófétákkal és váteszekkel, hiszen metafizikai szomjúságuk az örök dolgok, az isteni értékek képviselőivé avatta őket a korszak kultúrájában. (Blake, Hölderlin, Wordsworth, Novalis, Shelley, Hugo, és folytathatnánk a sort- mindnyájan ennek az egyszerre tisztelt és kigúnyolt szerepnek a megtestesítői az európai irodalomban.) A szerepeknek és a képviselendő értékeknek ez a sokfélesége súlyosan megterhelte a romantikus költészetet. Talán soha nem nehezedett ekkora képzelt és valóságos felelősség az íróra - s valószínűleg a feladatok roppant súlya és megoldhatatlansága mutatkozik meg abban, ahogyan a romantikus író a nyelvvel és a formákkal küzdött: a költői műalkotás monstruozitásában és gyakori töredékességében. A nyelv és a rendelkezésre álló irodalmi formák alig-alig voltak képesek kifejezni a súlyos és bonyolult léttapasztalatot. Az irodalom válságának jele volt ez egy olyan korszakban - jellemzően romantikus paradoxon! -, amelyet egyébként joggal tartunk az irodalom és az írói hivatás egyik fénykorának. A magyar romantikus váteszi magatartás kialakulásában a biblikus-deákos hagyomány és a kortárs nyugati irodalmi minták egyaránt szerepet játszottak, de leginkább meghatározó talán a magyarság sajátos történelmi-társadalmi helyzete volt. A 19. század eleje nálunk a nemzeti újjászületésnek, a modern nemzet kialakulásának korszaka, amelynek igen fontos tényezője a nemzeti nyelv és a politikai-kulturális intézményrendszer megújítása. Az új irodalom e folyamatnak egyszerre volt alakítója és eredménye - s érthető, hogy a közös nemzeti feladatok némileg háttérbe szorították (bár