Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KOVÁCS ELŐD: „Isten" szavunk iráni származtatásáról

központi szerepe a zoroasztriánizmus talán legismertebb és egyben legfélreértettebb vonása. E félreértelmezés nyomán sütötték a zoroasztriánusokra a tűzimádás bélyegét, amit ők a leghatározottabban visszautasítanak." 27 2. A magyarokra vonatkozó „tűzimádók" kifejezést a zoroasztriánizmushoz kötődő­nek tartotta többek között Vámbéry Armin is, azzal a kitétellel, hogy a muszlimok idő­vel kiterjesztették ezt az elnevezést mindenkire, aki nem tartozott az ő vallásukhoz: „Úgy tetszik nekünk, hogy a magyarok sokszor emlegetett tűztisztelésénél hasonló viszony uralkodik. Az, amit erre vonatkozólag tudunk, nagyobbára arab, helyesebben mondva moszlim utazók, mint [Ibn Daszta, Ibn Fozlan, Ma'szudi, Al-Bekri] és mások leírásán alapszik; ezek följegyzését azonban már azért sem kell szó szerint venni, mert az akkori felfogás szerint mindenkit, aki nem volt mohamedán, a párszi valláshoz tar­tozónak, tehát tűzimádónak, gebr-nek vagy mezusinak tartottak, és mert a moszlim ember általában még mai nap sem jár el valami különös pontossággal, amikor más hiten levőket osztályoz és a többi közt például a hindut is [...] tűzimádónak nevezi." 28 Vámbéryvel is vitatkoznom kell, mert aligha hihető, hogy a korabeli muszlimok „mindenkit", így a zsidókat és a keresztényeket is zoroasztriánusnak, tűzimádónak nevezték volna. Ez az általánosítás - minden valószínűség szerint - csak azokra a más hitűekre vonatkozhatott, akiket legalábbis befolyásolt a zoroasztriánus iráni kultúra. Művelt, perzsa nyelvű földrajzi leírók esetében még ilyen fokú általánosítás sem képzel­hető el; legföljebb amikor olyan népről szólnak, amelyről alig vannak ismereteik. 3. Ma csak kevesen adnak hitelt annak a szövegértelmezésnek, amely szerint az ominózus földrajzi leírásokban ismétlődő „tűzimádók" kifejezés valóban a zoroasztri­ánus vallás egyik változatának követőire vonatkozott. E nézet szerint a magyar nép egy része zoroasztriánus volt, és róluk általánosított egy utazó a magyarok egészére. Ha­sonló következménnyel járhatott, ha egy muszlim szemtanú a magyarok egy részénél az iráni népekre jellemző, vagyis az iráni mitológián alapuló szertartást látott. Könnyen előfordulhatott, hogy a tapasztalati úton szerzett ismeret már általánosított formában került be a korabeli muszlim műveltségbe. Az egykorú muszlim földrajzi leírók és krónikaírók ugyanis arra törekedtek, hogy művük minél átfogóbb ismeretanyagot tar­talmazzon. Nemcsak az írott művekből vették át a - szerintük - tárgyra vonatkozó információkat a teljesség igényével, hanem minden létező forrást igyekeztek felhasz­nálni saját könyvük tökéletesítésére. Egy közelmúltbeli hazai néprajzi kutatás eredménye - meglepő módon - alátámasz­tani látszik a most tárgyalt szövegértelmezést. A Jászság hiedelemvilágát vizsgálva Szabó László arra a következtetésre jutott, hogy e terület jelentős részén nincs jelen a samanisztikus hagyomány, ezzel szemben az iráni népek hiedelemvilágára jellemző vonások föllelhetők. 29 A jászok magyarországi letelepedésük idején (13. század) még egy iráni nyelvet beszéltek, amelyet nem különböztetünk meg az alántól. Úgy tűnik, egykori szellemi kultúrájuk nyomai a 20. századig megőrződtek. Jóllehet az újkori je­lenségeket nem szabad visszavetíteni régmúlt időkbe, esetünkben mégis föltehető, hogy a 9. századi magyarságnak is lehetett az iráni kultúrkörbe tartozó része, különös tekintettel a magyar-alán interetnikus kapcsolatokra. A magyarok az alánokkal körül­belül a Kr. u. 5. századtól a honfoglalásig terjedő időszakban érintkeztek. A két nép

Next

/
Thumbnails
Contents