Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KOVÁCS ELŐD: „Isten" szavunk iráni származtatásáról

mert a magyar Isten szó hangalakja feltűnően hasonlít az 'istenek' jelentésű középperzsa yazdän hangalakjára. A két szó hangtani megfeleltetése azonban Harmattá János fentebb ismertetett javaslatáig sikertelen volt. A korábbi kutatás az iráni eredeztetés igazolásaként többször hivatkozott egy másik, írott forrásokból ismert adalékra is. A honfoglalás előtti magyarok tűzimádatáról van szó, amelyről több, egymással részben egyező helyeket tartalmazó és - szintén részben - közös forrásra visszavezethető, arab és perzsa nyelvű földrajzi leírásban olvashatunk. A legkorábbi ilyen munka szerzője az arab nyelvű Ibn Ruszta, aki Kr. u. 903 és 912 között írta művét. A bennünket érdeklő részlet így szól: ,,[...a magyarok állandóan] legyőzik a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat. A magyarok tűzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a foglyokkal a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek [...]."

23 A magyarok tűzimádók - ugyanez olvasható később például a perzsa nyelvű Gardéztnél, aki művét talán 1050-1053 körül fejezte be.

24 A szóban forgó mondattal kapcsolatban külön kutatómunka nélkül is megállapítható, hogy a benne szereplő „tűzimádó" kifejezésnek három, egymástól részben eltérő jelentést tulajdonítottak eddig: 1. A jelenleg talán leginkább elfogadott értelmezés szerint e „tűzimádó" kifejezés nem köthető se a zoroasztriánus valláshoz, se az iráni hiedelemvilághoz. Ahogy Zimonyi István mondja: „Azaz pogányok, és hivatalosan nem tartoznak egyik nagy monoteista valláshoz sem, amely Kelet-Európában a 9. század folyamán jelen volt."

25 Többek között Goldziher Ignác ismereteire támaszkodva pontatlannak vélem ezt a megközelítést. Az iszlám ugyanis a zoroasztriánizmust a „nagy monoteista vallásokhoz" hasonlóan kezelte. Goldziher így ír erről: „A korai iszlámban e vallás [vagyis az iszlám] követése még nem volt kötelező. A monoteista vallások hívői, vagy azok, akik jogaikat egy kinyilatkoztatott könyvre alapozhatták, tehát a zsidók, a keresztények és az iráni zoroaszteriánusok, amennyiben a hódító iszlám állam felsőbbségét illő alázattal fejadó [... = dzsizja] szolgáltatásával elismerik, akkor szabadon gyakorolhatják vallásukat, s a muszlim állam megvédi őket, hiszen - a Korán 11/120 szerint - két olyan intézmény ez, amelyeket Allah akart. Az emberek egykor majd Allah előtt fognak számot adni tévedésükről. Az iszlámnak nem az a feladata, hogy a lelkeket belül irányítsa, hanem az, hogy kívül uralja. Indiában például a hajdani vallások a muszlim uralom idején is sokáig fennmaradhattak bálványtemplomaikkal egyetemben. Olyannyira így volt ez, hogy a tömeges áttérések a korai iszlám muszlim politikusait komolyan zavarba hozták; hiszen minden egyes áttérés nem azt jelentette-e az állam számára - amennyiben tiszteletben tartotta a jogot -, hogy nem kapja tovább a türelmi adót, amely a védett alattvalót terhelte?"

26 Vagyis a zoroasztriánusok - a művelt muszlimok szemszögéből nézve - nem lehetnek sokkal „pogányabbak" a zsidóknál és a keresztényeknél. E vallás követőit szokás volt ugyan tűzimádóknak nevezni, esetükben azonban nagyon pontatlan és félrevezető ez a megjelölés. Ennek okáról és következményéről így ír John R. Hinnels: „A tűz