Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

-— - P1N

T

^,g^

B

£g,,l

;

FID

ES ET POTESTAS II. Róma több ősi templomát felújította, ezenkívül kórházat építtetett a szegényeknek, s anyagilag is támogatta őket. A Szent Péter bazilikában temették el. Utódának fivérét választották meg I. Pál néven. „DCCLIIII. Supradictus apostolicus Stephanus confirmavit Pippinum unctione sancta in regem..." Annales Laurissenses maiores. In: Pertz 1895, 12. o. Talán lehet a Bonifác érsek és István pápa közötti hierarchikus különbségből fakadó dolgok érzékeltetésére gondolni az Einhardnak tulajdonított Annales 754. évre vonatkozó bejegyzésének szóhasználatában. Itt ugyanis a sacra unctione ad regiae dignitatis honorem consecravit (szent kenettel a királyi méltóság tiszteletére felszentelte) megfogalmazást találjuk. Bonifác érsek, miként az ószövetségi próféták, felkente a királyt, s ezzel alkalmassá tette tisztségére, de az uralkodó legitimitását csak a pápa említett követségnek adott (valószínűleg írásbeli) parancsa biztosította. A pápa saját kezű felkenése által nyilvánvalóvá, láthatóvá lett a király legitimitása az alattvalói előtt. Annales qui dicundur Einhardi. In: Pertz 1895, 13. o. Canning 2002, 88. o. felhívja a figyelmet arra, hogy a „8. századi kenet esetleges szentségi jellegét homály fedi". A középkorban az egyházi-teológiai fogalmak és jelentéstartalmak sohasem hirtelen változtak, ezért hipotetikusan feltételezhetjük, hogy a 9. században valóban szentségi jellegűnek tartott uralkodófelkenés eszmei alapjai már az előző században léteztek. Ezt támogatja az is, hogy a 8. században gyakorta megfellebbezhetetlen tekintélyként idézett Sevillai Izidor véleménye szerint az ószövetségi királyi felkenések szentségek voltak. (Ullmann 1966, 73-74. o.) A 12-13. században a szentségtan pontosabb kifejtése során a felkenés szentségből szentelménnyé változott, vagyis olyan jellé, amelyet nem Krisztus, hanem az egyház vezetett be, hogy általa segítse a kegyelem befogadását. Ez a teológiai kategóriaváltás nem befolyásolta a királykoronázás szertartásában betöltött szerepét, a rítusnak mindvégig része maradt. III. Childerik (*720 körül- T755.) II. Chilperik fia volt, 743-751 között az utolsó Meroving király. IV.Theuderik halála után (737) Martell Károly betöltetlenül hagyta a Meroving trónt, s a trónörököst, Childeriket Saint-Bertin monostorába záratta. 743-ban azonban fia, Karlmann (bizonyosan testvérének, Pippinnek beleegyezésével), az aquitaniai, bajor és alemann hercegek erős ellenállása miatt kénytelen volt III. Childeriket szabadon engedni és trónra emelni. 751-ben letették trónról és visszaküldték a monostorba. Childeriknek egy fia volt, akinek csupán nevét (Theoderik) ismerjük. A 750. évnél: „Hildericus vero, qui falsé rex vocabatur, tonsuratus est et in monasterium missus." (Childerik pedig, akit hamisan királynak neveztek, megnyíratott és monostorba küldetett.) Annales Laurissenses maiores. In: Pertz 1895, 10. o. - A haj levágása ősi, a germán törzseknél is ismert hagyományra utal. A szokatlanul rövidre vagy kopaszra nyírt haj a korlátozott személyi szabadságot (például a foglyokét), a tonzúra az önkéntes alávetettséget jelezte, a rövid, formátlan haj a vidéki lakosságra volt jellemző. (Hundsbichler, H.: Haartracht. In: LexMA 4. 1813. has.) A kora középkori nyugati kereszténységben a nyilvános vezeklésre ítélteknek is levágták a haját, s nem viselhettek közhivatalt sem. Az uralkodó alkalmasságát a megfelelő hajviselet nemcsak szimbolizálta, hanem a trónképesség jogi alapfeltétele is volt. Megbuktatott uralkodók haját lenyírták, tonzúrázták; ezzel mintegy ártalmatlanná tették őket, mint például 680. október 14-én éjjel, amikor az altatóval elkábított Wamba nyugati gót király oly mély ájulásba esett, hogy környezete haldoklónak vélte. Ezért elvégezték rajta az akkoriban ilyenkor szokásos nyilvános bűnbánati rítust, melynek keretében levágták a haját. A király azonban másnapra magához tért, de mivel a tonzúra miatt uralkodásra alkalmatlannak minősült, így nem foglalhatta el újra a trónt. Elete hátralévő hét évét egy monostorban töltötte. (LexMA 8. 2008. has. és Suntrup 2001, 295-296. o.) Fordítva is igaz: ha lenyírt hajú személyt emeltek trónra, addig várni kellett, amíg a haja megnőtt. (Kern 1914, 24. o.) Ez történt például II. Chilperik esetében, akit 716-ban III. Dagobert utódjának választottak meg 41-45 éves korában. Bár II. Childerik fia volt, eredetileg nem volt trónesélyes, ezért Daniel néven tonzúrás klerikus lett. „Eo tempore Dagobertus rex aegrotans mortuus est, anno 6. regni sui; Franci vero Danielem quondam clericum, caesarie capitis crescente, in regem stabiliunt, atque Chilpericum nuncupant." (Ebben az időben Dagobert király betegeskedve meghalt, uralkodásának 6. évében. A frankok pedig Dánielt, az egykori klerikust, miután fején dús haj nőtt, a királyságban megerősítették, és őt Chilperiknek nevezték.) (Chronicon Moissiacense a 715. évhez. In: Pertz 1826, 290,25-27.) Einhard Nagy Károly-életrajzában is megtaláljuk az uralkodói hajviselet említését: „Neque [Hilderico] regi aliud reliquebatur, quam ut regio tantum nomine contentus crine profuso, bárba summissa, solio resideret ac speciem dominantis effingeret..." ([Childerik] királynak semmi más nem maradt, mint hogy a királyi címmel megelégedve, hosszú hajjal és lógó szakállal üljön a trónon és uralkodófélét játsszon.) (Einhardi Vita Karoli Magni. Curavit Holder-Egger, O. Hannoverae-Lipsiae, 5

1911. 3,8-11. /MGH SS rer. Germ. 25./) - Az uralkodásra alkalmatlanná tevő és vezeklő állapottal összefüggő