Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

11 Bonifác (*673 körül - f754. június 5.) angolszász nemesi családban született Exeter környékén, eredeti neve Winfrid volt. Puer ofeíatusként (szülők által Istennek felajánlott gyermek) előbb az exeteri, majd a nhutschellei monostorban nevelkedett; ez utóbbiban kezdett tanítani. Grammatikai és verstani tankönyvet is írt. Röviddel 700 után pappá szentelték. 716-ban néhány társával térítő útra indult, de a fellázadt frízek és a frankok közötti háború lehetetlenné tett minden missziós tevékenységet, így visszatért Nhutschellébe. 718-ban újra elindult, de előbb Rómába ment, hogy missziójához pápai felhatalmazást nyerjen. II. Gergely pápa több hónapig maga mellett tartotta, majd 719. május 15-én elbocsátotta. Winfrid ekkor az előző napon ünnepelt római szent, Bonifác vértanú nevét vette fel, s ettől kezdve csak ezt a nevet használta. Észak felé vezető úta során egy ideig Liutprand longobárd király udvarában tartózkodott, majd Bajorországon és Thüringián át érkezett frank földre. Néhány évet egy másik jelentős misszionárius, Willibrord mellett töltött, de számunkra ismeretlen okból 721-ben elváltak útjaik. II. Gergely pápa ekkor magához kérette és 722. november 30-án Rómában püspökké szentelte, de nem egy egyházmegye, hanem egész Germania számára. Annak jeléül, hogy csak a pápától függ, a Róma környéki (ún. suburbicarius) püspökök esküjét tette le. 723-ban Martell Károlytól menlevelet kapott, s így pápai és állami támogatással folytathatta hesseni-thüringiai missziós munkáját. Ennek szimbolikus befejezése volt, amikor kivágta Geismar mellett Donar szent tölgyfáját, és anyagából Szent Péter tiszteletére kápolnát épített. Számos monostort hívott életre, közülük leghíresebb a 744-ben alapított fuldai. 732-ben Bonifác újból Rómába utazott, egyrészt fiatal munkatársakat keresett, akik halála után tovább folytatják művét, másrészt azért, hogy III. Gergely pápa kezéből átvegye az érseki palliumot. Ez felhatalmazást adott arra, hogy püspökségeket alapíthasson, vagyis megszervezhesse és irányíthassa az egyházat a missziónak területeken. 737-738-as harmadik római útjáról pápai legátusként tért vissza. Ezt követő jelentősebb egyházszervezései; érsekség rangjára emelte Salzburgot; Hessenben megalapította Büraburg püspökségét (később megszűnt, helyére Paderborn lépett); Thüringiában északon Erfurtot (később áthelyezték Halberstadtba), délen pedig Würzburgot tette püspöki székhellyé. Az általa kialakított egyházszervezet tartósnak bizonyult. A frank majordomusok támogatták Bonifácot; elnöklete alatt több zsinatot tartottak, melyeken eleinte Martell Károly fiai is részt vettek. A frank birodalom perifériáján Bonifác szabadon szervezhette az egyházat, azonban a belső frank területeken erősödő egyházi ellenzékbe ütközött: megakadályozták, hogy Sens-ban és Reims-ben érsekséget létesíthessen; sőt eredetileg Kölnbe tervezett saját érseki székhelyét sem foglalhatta el. 747-ben Bonifác végül mainzi érsek lett. Az önállóságra törekvő Karolingok és Bonifác érsek között a szövetség meglazult. Frízföld maradt az utolsó hely, ez is a birodalom külső területe, ahol Bonifác mint érsek és pápai legátus szabadon tevékenykedhetett. Pippin 748-ban már maga hívott össze zsinatot, s egyházjogi kérdésekben is közvetlenül fordult a pápához, aki Bonifácot csak a saját válaszáról értesítette. Kis Pippin a királysághoz való pápai hozzájárulást is Bonifác érsek segítségének igénybevétele nélkül szerezte meg, csak a 75l-es koronázást végeztették vele. Szinte jelképes értékű, hogy éppen a pápasággal való világtörténelmi jelentőségű szövetség megkötésének idején verték agyon rablók az öreg Bonifác érseket és 52 társát bérmálás közben a frízföldi Dokkumnál. Vérfoltos, kardszabdalta evangéliumos könyve, amellyel védekezett fennmaradt. A fuldai monostorban nyugszik ma is. 12

II. István néven két pápát tart számon a történetírás. Zakariás pápa halála után egy egyszerű papot választottak pápának 752. március 23-án, akinek életéről és származásáról szinte semmit sem tudni, s aki március 25-én, még felszentelése és beiktatása előtt váratlanul szélütésben meghalt. A későbbi korok vitái éppen ebből származnak. A Vatikán 1959-ben hivatalosan törölte ezt az Istvánt a pápák listájáról, de a történészek egy része továbbra is egyházfőnek ismeri el, hiszen megválasztották. Ennek köszönhetően az őt követő István nevű pápák számozása is eltérő a kézikönyvekben. Halála másnapján, március 26-án, mivel Aistulf longobárd király serege fenyegette Rómát, sürgősen újból pápát választottak, akit szintén Istvánnak neveztek, s még aznap beiktattak. Hivatalosan ő a második az István pápák között. Az új pápa (*? - f757. április 26.) Rómában született, az előkelő Orsini család sarjaként. Már nagyon fiatalon árva lett. Egyházi pályára lépett, diakónussá szentelték. Megválasztása után segítséget kért V. Konsztantinosz bizánci császártól, aki nem tudott katonai segélyt nyújtani, mivel az arabok és a bolgárok kötötték le. Miután Aistulffal sem sikerült megegyezni, a pápa 754. január 6-án személyesen kereste fel Frankföldön Kis Pippint, s a tárgyalások mindkét fél megelégedésére eredményesen zárultak. Pippin 755-756-os két itáliai hadjáratának következménye az egyházi állam létrejötte. Gyakorlatilag ettől az időtől kezdve uralkodott a pápa világi fejedelemként Itália középső tartományain. II. István pápa a háborúk után kiépítette az új állam szervezetét. Kortársai nemcsak mint politikusról nyilatkoztak róla elismerően, hanem mint főpapról is, aki