Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

747-ben Karlmann lemondott tartományairól és Monte Soracte monostorába vonult vissza. Kis Pippin apjához hasonlóan - folytatta a mórok elleni küzdelmet, és nemcsak megállította őket, hanem Narbonne elfoglalásával a szaracénokat visszaszorította a Pireneusokon túlra. Martell Károlyhoz hasonlóan Pippin is egész életében fejlesztette a nehézlovas hadsereget, és a korban elsőként állandó katonaságot tartott fenn, amely a hadjáratok során a hadsereg magját képezte. Bár nem volt kiemelkedő hadvezér, de életében nem vesztett csatát. Támogatta a misszionáriusok (pl. Bonifác) munkáját, elősegítve ezzel a frank állam területi terjeszkedését. Birodalmát még életében felosztotta fiai, Károly és Karlmann között. A Saint-Denis apátságban temették el felesége, Nagylábú Bertrada mellé. A hagyomány szerint úgy kívánta, hogy a bejáraton kívül arccal lefelé temessék el apja bűnei miatt. 6 „DCCXLVIIII. Burghardus Wirzeburgensis episcopus et Folradus capellanus missi fuerunt ad Zachariam papám, interrogando de regibus in Francia, qui illis temporibus non habentes regálém potestatem, si bene fuisset an non. Et Zacharias papa mandavit Pippino, ut melius esset illum regem vocari, qui potestatem haberet, quam illum, qui sine regali potestate manebat; ut non conturbaretur ordo, per auctoritatem apostolicam jussit Pippinum regem fieri." Annales Laurissenses maiores. In: Pertz 1895, 8. o. 7 Ennek az élő hagyománynak írásba foglalása a legtöbb történész által hamisítványnak tartott Donatio Constantini. Vö. Pintér 2006, 312. o. és 79. jegyzet. - A konstantini adománylevél a pszeudo-izidori dekretálisok néven ismert gyűjteményben található. Ullmann 1960, 91-92. o. arra hívja fel a figyelmet, hogy figyelemre méltó stílusegyezés figyelhető meg a Donatio Constantini és a Donatio Pippini között, amit azzal magyaráz, hogy az adománylevél ekkor már létezett. Horst Fuhrmann általánosan elfogadott véleménye szerint azonban a gyűjteményt Ebo reimsi érsek, később hildesheimi püspök környezetében, Jámbor Lajos korában állították össze hamis és eredeti pápai dekretálisokból és zsinati kánonokból. A gyűjtemény fő célja az volt, hogy igazolja az egyház mentességét a világi ellenőrzés alól. Bár főként a frank püspökök igényeit tükrözte, de - az előbbi összefüggés keretein belül - kiemelten kezelte a pápai primátust is. Vö. Fuhrmann, Horst: Einfluss und Verbreitung der pseudoisidorischen Fälschungen. 3 Bde. Stuttgart, 1972-1974. /Schriften der Monumenta Germaniae Historica 24./ - Ebo (*775 körül - t851. március 20.) királyi jobbágyként született, és Nagy Károly udvarában Jámbor Lajos tejtestvéreként nevelkedett, akivel közeli barátságba került. Ebo tehetséges, becsvágyó és tetterős volt, gyorsan emelkedett az egyházi pályán. 816 végén a már császárrá koronázott Jámbor Lajos kinevezte reimsi érseknek. Részt vett a császár kormányzati reformjaiban, s egyháztartományában is ennek szellemében tevékenykedett. Miután I. Paschalis pápa északi legátussá nevezte ki, 823-tól sikeres térítést folytatott a dánok között. Mint a Karoling egységes birodalom eszméjének képviselője támogatta Jámbor Lajos utódlási politikáját, de amikor 833-ban idősebb fiai fogságba vetették apjukat, Ebo is oldalukra állt, s személyesen működött közre az idős császár egyházi elítélésében és felügyelte monostori fogságát is. Jámbor Lajos újbóli beiktatása 834 márciusában menekülésre késztette Ebot, de Párizsnál elfogták és a fuldai monostorba zárták. A következő év tavaszán arra kényszerítették, hogy Lajos császár letételében főbűnösnek vallja magát; 840-ig, Lajos haláláig fogságban tartották. Ekkor az új uralkodó, I. Lothar viszszahelyezte a reimsi érsekségre, de hamarosan menekülnie kellett. Végül Lothar testvére, Német Lajos fogadta be az udvarába, és legkésőbb 845 tavaszán neki adta a hildesheimi püspökséget. Az úgynevezett „Causa Ebonis" még évtizedekkel az események után is számos frank zsinaton előkerült, csak I. Miklós és II. Adorján pápasága idején vált érdektelenné. (Vö. Goetting, H.: Ebo. In: LexMA 3, 1527-1529. has.) Ebo a kor egyik legjelentősebb, de egyúttal legtragikusabb szerepet betöltő személyisége. Közreműködését Lajos letételében abban az összefüggésben érdemes értékelni, hogyan próbálták a frank püspökök megakadályozni a birodalom széthullását. »Ullmann 1960, 81. o. 9 A szintén későbbi Fuldai Annales a 752. évnél írja le a pápai rendelkezést. A tartalom azonos; de nem lényegtelen különbség, hogy Zakariás pápa nem általában, hanem konkrétan a frank népnek parancsolja meg Szent Péter apostol auktoritásából, hogy Pippin, aki a királyi hatalmat gyakorolja, élvezze is ezt a nevet és méltóságot. („Zacharias papa ex auctoritate sancti Petri apostoli mandat populo Francorum, ut Pippinus, qui potestate regia utebatur, nominis quoque dignitate frueretur.") Annales Fuldenses sive Annales regni Francorum orientális. In: Pertz 1891, 6. o. A frank nép említése összecseng azzal, hogy a pápai jóváhagyás birtokában Soissons-nál „more Francorum" (a frankok szokása szerint) választották meg és emelték trónra 750-ben. Pertz 1895, 8. és 11. o. 10 Ágostoni gondolat, hogy a mikro- és makrokozmoszban egyaránt a legfontosabb a rend. Ezt az adott esetre vonatkoztatva teljesen konkretizálja az a Sevillai Izidortól származó felfogás, hogy „összefüggésnek kell fennállnia a királyi név (nomen) és a királyi tettek között". Canning 2002, 78. o.