Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.

Thesaurus Ecclesiae - KISS MELINDA: Síremlékek Sopronban

ben? Semmiképpen nem azért, mintha a helyi kőfaragó mesterek nem tudtak volna emberi alakot faragni. A válasz a tipológiai meghatározásban rejlik: Sopronban nem az alakos fali síremlékeket, hanem az architektonikus felépítésű epitáfiumokat tekintették mintának.

6 Az epitáfium a protestáns funerális művészet legsajátosabb terméke. Általában az evangélikus polgárság és köznemesség körében készült, és a történelmi Magyarország északi területén, a Felvidéken maradt fenn nagyobb számban (Lőcse, Csetnek, Bártfa). Azonban egyes alföldi és dunántúli töredékek azt bizonyítják, hogy a műfaj ezeken a területeken is jelen volt. Arról is tudunk, hogy Sopronban az 1674-es katolikus restaurációig a templomokban - így az akkor még evangélikus Szent Mihály-templomban is - ott függtek a protestánsok epitáfiumai. Kutatási eredményeim szerint a faragás jellegét tekintve a bártfai, kassai faepitáfiumok fennmaradt keretdíszei mutatnak szorosabb rokonságot a soproni korai emlékekkel.

7 A legszebb példákat Weigmann Márton lelkész bártfai (4. kép) és Greiffenzweig János tanácsos kassai epitáfiuma kínálja. A felépítésen és az ornamentikán kívül a hosszú, elbeszélő jellegű, dicsőítő sírfeliratokban is az epitáfiumok hatását láthatjuk. Bár a soproni emlékek mindegyike temetői síremlék, formai szempontból mégis az epitáfiumokra hasonlítanak. Mielőtt azonban rátérnénk a régi evangélikus temető sírköveinek leírására, röviden be kell mutatnom azokat a vallás- és társadalomtörténeti adalékokat, amelyek elősegítik az emlékeket létrehozó közeg megértését. Miután a Bocskai-felkelés biztosította a szabad királyi városok protestáns vallásgyakorlatát, Sopronban 1606-tól 1667-ig a város és az evangélikus egyház vezetése azonos volt, a városi tanács egyháztanácsként is működött. De az államhatalomra támaszkodó ellenreformáció nyomása fokozatosan megerősödött, s a tanács evangélikus jellegének megőrzése egyre nehezebbnek bizonyult: ugyanis törvény rendelkezett arról, hogy városi tisztviselőt mindkét felekezetből kell választani. Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök e törvényre hivatkozva felelősségre vonta és jelentős pénzbírság megfizetésére kötelezte a várost. A soproniak azzal védekeztek, hogy a törvény betartására senki sem figyelmeztette őket, ráadásul Sopronban a törvény végrehajthatatlan, hiszen városi tisztségre alkalmas római katolikusok nem élnek a városban. A védekezést nem fogadták el.

8 Pedig a tanács érvelése nem volt alaptalan, hiszen a 17. század végéig Sopronban a szellemi és a gazdasági elit majdnem egészében protestáns volt. Az 1557-ben alapított evangélikus gimnázium és a gazdag polgárok alapítványai lehetővé tették a diákoknak, hogy német egyetemeken tanuljanak tovább. A tanulmányútról hazatérve sokan orvosként, lelkészként szolgálták a várost, vagy a közigazgatásban vállaltak szerepet. (E szellemi elit munkásságáról azok a síremlékek is tanúbizonyságot tesznek, amelyeket az alábbiakban mutatok be.) 1667-ben azonban a városi és az egyháztanács kénytelen volt különválni. A Wesselényi-szervezkedést követő időszakban - pontosabban 1674 és 1681 között - a soproniak már nem tudták kivédeni az ellenreformációs intézkedéseket.

9 Egyfajta korlátozott vallásszabadság azonban fennmaradt, nem kis részben azon városi tanácsosoknak köszönhetően, akik felkeresték Bécsben a magyar királyi kamara elnökét, Kollonich püspököt, hogy engedményeket kérjenek tőle száműzött lelkészeik számára.

10