Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
Figyelő - VÉGH LÁSZLÓ: Eszmény és történelem (Dohai István: Tűnődések a történelemről...)
Eszmény és történelem Dohai István: Tűnődések a történelemről, azaz a mérhetetlen élet és az ember viszonyáról, különös figyelemmel Európára és a magyarokra. (Püski Kiadó, Budapest, 2004) Sokat vitatott kérdés, miként hat az eszmény a történelemre, mennyire befolyásolhatja annak menetét. Akik az anyagi tényezőket állítják a középpontba, a tudatosságot járuléknak tartják. Úgy vélik, hogy az eszmék az anyagi lehetőségek megfogalmazását képezik: így alkalmasak lehetnek ugyan arra, hogy embereket mozgósítsanak, szerepük azonban csak akkor jelentős, ha a hozzájuk szabott cselekvés tárgyi feltételei adottak. Eszerint az anyagi tényezők, így a területekért és az erőforrásokért való versengés, valamint a társadalmi osztályok közötti, a javak elosztásáért folyó harc határozná meg a történelmet, amely - értelemszerűen - elsősorban gazdaságtörténet. A célok és eszmék megfogalmazásáról többnyire azt halljuk, hogy az ember tapasztalatai és elméleti tudása birtokában mintegy „ráérez" valamire, vagyis az intuíció által jut el egy-egy eszme, cél megfogalmazásához. A megvalósítás útján az értelem, a tudás kizárólagos eszközünket képezi. Az emberi értelemnek a szellemiség egészét átható uralmát, az emberi ész feltétlen tekintélyét, korlátlan megismerő képességét valló felfogás már az ókorban is erősen hatott, majd az európai újkor folyamán irányító szerepre tett szert. Ma már az egész emberiség gondolkodásának meghatározója. A megelőző korokban az eszmény alapja az isteni kinyilatkoztatás volt, amely az embert anyag feletti célok követésére késztette. A kinyilatkoztatás közvetítői - vallásalapítók, próféták - gyakran akaratuk ellenére hívattak el, hiszen nem érezték magukat alkalmasnak a rendkívüli feladatra. Sem az ószövetségi próféták, sem Mohamed, sem Pál, sem Krisztus ereje nem a képzettségen, a kiterjedt elméleti tudáson nyugodott. Sokkal hatalmasabb erők kényszerítették, késztették őket az Istentől kapottak hirdetésére. Isten tehetetlen eszközének érezték és tudták magukat, akiknek gyűlölet és megvetés közepette kellett elhívatásukat betölteniük. Az észközpontúság babonaságnak, értelmes lényhez méltatlannak tartja a kinyilatkoztatásra épülő szellemi rendszereket. Csakhogy napjainkra maga is súlyos ellentmondásba került, hiszen a természettudományos sikereket mintegy ellentételezve az ember egyre törékenyebbé vált, sőt pusztulásának képe is fölrémlik. Mikor e helyzettel szembesülünk, azon is el kell gondolkodnunk, miért lehettek életképesek olyan hosszú időn át a vallásos eszményre épülő társadalmak. Egy erdélyi szerző, Dohai István azon gondolkodók közé tartozik, akik az eszmének a történelmet meghatározó szerepét vallják. 1 Számos elődjétől eltérően Dobai megláthatta, mire vezet az Isten nélküli gondolkodás. Az értelem mindenhatóságára épülő polgári társadalmak erkölcsi rendszerét fölbomlasztja a szintén észközpontúságon alapuló tőkegazdaság, amely mindinkább általánossá teszi a korábban viszonylag ritka, csupán a gazdagságért, a birtoklásért élő embert. 2 Tűnődései közben Dobai erősen támaszkodik a huszadik századi lélektan és természettudomány azon eredményeire, amelyek világossá teszik, mik is az észközpontúság korlátai.
